A szájtépésben jeleskedő, de a terepen már visszafogottabb liberálisokat a megvadult bikák szétzavarták (bár három kört bírtak), utána viszont elpotyogtak. Igaz, mint rendesen, ezúttal is puhára estek.

Közülük néhányan egyszerűen felültek a nézők közé, mintha bizony nem ott szaladtak volna még az előbb ők is, kart karba öltve az öregecskedő Lendvaival, a sánta kutyák mögött loholó Gyurcsánnyal s a vadludakkal elhúzó Holgersson-Bajnaival. A dolog mégsem lett azért tökéletes.

Minthogy körbe-körbe futottak, hiába tűntek el a nézők szeme elől a Városligeti tó irányába, mire fellélegezhetett volna a nemzet, hát nem kibukkantak a királyok háta mögül, s itt voltak újra a nyakunkon. Végül azonban, az utolsó körre, valamennyi szocialista elvérzett. A mindig jókedvű Szekeres vagy Kiss Péter (akiről eddig azt tartották, hogy semmi sem árt neki, és a végén úgy kell majd agyoncsapni) is összecsuklott. Szili Katalin tett egy kétségbeesett kísérletet a bikák és a piros szín összebékítésére, de azok „Bikák vagyunk, nem birkák!” felkiáltással tőle is megszabadultak.

– Milyen kár – bosszankodtak a rendezők –, hogy nem húsz éve rendeztük meg ezt az attrakciót. Megspórolhattuk volna ezeket a felesleges köröket. Mennyi energia, idő, pénz és erő ment így veszendőbe! Na, mindegy, most már legalább tudjuk a módját. Ha ismét előbukkannának valamelyik sötét sarokból, hát rájuk eresztjük megint a bikákat.