A miniszterelnök elégedetten nézegette a Blair látogatásakor készült fotókat. – Látod, Klára – hencegett a feleségének -, ez a mi szép polgári lakásunk milyen jól mutat a fényképeken. Az asztal, a vitrin, a szőnyeg… Kevesen tudnak megfelelően viselkedni ilyen ízléses környezetben.

– Tudod mit, Fletó? Mutassuk meg másoknak is. Mi lenne, ha meghívnánk néhány külföldre szakadt hírességet, ezzel is mutatva az itthoni fiataloknak: menjetek csak Nyugatra, legyetek mobilak, sokra vihetitek. Én se lettem volna magyar miniszterelnökné, ha a felmenőim a fenekükön ülnek. Lehet, hogy ritmikus sportgimnasztikáznék a CSZKA Szófiában…

Így esett, hogy a kamerák kereszttüzében illusztris társaság gyűlt össze a Rózsadombon. A vendégek kicsit félszegen mozogtak a nagypolgári miliőben, de rövidesen otthonosan érezhették magukat. Először Nicolas Sarkozy emelt fel óvatosan egy kézzel festett vázát.

– Anyósom gyűjteményéből való – mosolygott a birtokos büszkeségével a kormányfő.

– Ennek a párja megvan nekem Párizsban – szólt a francia belügyminiszter -, a Sárközy dédpapáé volt. Az egész világon kettő készült belőle, de amelyik itthon maradt a rokonoknál, azt a kommunisták elvették.

Joschka Fischer a karosszéket mustrálgatta. A házigazda már mondta is:

– A feleségem nagyapja kapta ajándékba a Pest megyei első titkártól.

– Igen, igen – bólogatott az exkülügyminiszter. – A budakeszi szomszédunké, Müller bácsié volt, már úgy értem, még a kitelepítése előtt.

George Pataki, New York állam kormányzója egy antik szekrényt nézegetett.

– A sárospataki kastélyból menekítették ki az oroszok elől – magyarázta zavartan a magyar miniszterelnök.

– Esküdni mertem volna rá, hogy az ükapámé… – dünnyögte Pataki, és kíváncsian kinyitotta a szekrény ajtaját, amelyből csontvázak tucatjai hullottak ki. A kormányzó fejcsóválva pillantott a vendéglátójára: – Úgy tűnik, nem szerencsés nálatok a bútorokat bolygatni. Legalább kutyád van?

– Csak egy magyar vizslám volt – vallotta be. – De azt eltüntette a postás.