Jobbszél – Zakó
A nagy szponzor, a távoli rokon, a felhatalmazás nélküli tanácsadó, Mesterházy Ernő öltönye. (Régi elméletem a nevek közötti gravitáció: éveken keresztül nem játszott fontos szerepet Mesterházy nevű politikus a hazai közéletben, most meg alig választják meg az egyiket miniszterelnök-jelöltté, rögtön kisül a másikról is valami kis turpisság.) A főpolgármester bizonyára úgy gondolkodott: inkább viselem a haver luxusruházatát, mint hogy valami snasszt vegyek magamnak. De az is lehet, hogy a március 15-i tojásokat nem akarta már többé a saját zakóin fogadni.
– Nincs véletlenül valakinek felesleges öltönye? – kérdezte nagy nemzeti ünnepek előtt. És a – jogcím nélkül bár – mindig ott sertepertélő Mesterházy jelentkezett.
– Éppen most selejteztem le egyet.
– Nagyon elnyűtted már? – kérdezte aggódva a főpolgármester, mert azért akármit mégse vesz fel ő sem.
– Ó, dehogy! Talán kétszer ha rajtam volt.
– Jaj, de jó, egyszer végre lesz egy tisztességes öltönyöd – biztatták az ismerősei.
Gyerekkoromban én is gyakran hordtam a nagyobb fiúk kinőtt cuccait. A társasházban, ahol felcseperedtem, az első emeleten laktak Horváthék. Norvég rokonaiktól hozzájutottak igazi északi kötött pulóverekhez, kardigánokhoz, amik később – ha már a kisebbik is kinőtte őket – lekerültek hozzánk. Az egyiket évekig viseltem, nagyon szerettem, az örökhagyó iránti tiszteletből horváthzolinak hívtuk. („Vedd fel a horváthzolit, hideg van!”, intett atyám. „Kimostátok a horváthzolit?”, kérdeztem, ha nem találtam.)
Vajon Demszky is „Ernő”-nek hívja a kérdéses zakót?
– Mucuska! – szól oda az aktuális feleségének.
– Nem láttad az Ernőt?
– Biztos a városházán van.
– Nem azt, a zakót.
– Ja, ott van az Ernő a szekrényben…
Ungváry Zsolt