„Az »anticionista« és »palesztinbarát« konformizmus szüntelenül terjed a köztérben”, teszi hozzá, olyannyira, hogy Franciaországban a lelkek növekvő „arafatizációjának” (sic!) lehetünk a tanúi. A kifejezés nevetésre ingerel egy olyan pillanatban, amikor a könyvesboltok szó szerint roskadoznak az iszlámot és az „iszlámista” összeesküvést leleplező művek súlya alatt, és amikor a nagy médiumok állandóan „lázadókról” vagy „felkelőkről” beszélnek az iraki ellenállókat minősítve (akiket Oriana Fallaci nyíltan „állatoknak” titulál).

Feltéve azonban, hogy ez igaz, mire kellene ebből következtetni? Ha az európaiak 59 százaléka úgy véli, hogy Izrael Állam ma fenyegeti a világbékét (az Eurobarométer 2003. októberi felmérése az Európai Bizottság megbízásából), bizonyára nem azért van így, mert túl sokat olvasták a Cion bölcseinek jegyzőkönyveit. És ha olyan sokan elítélik a palesztin kérdés izraeli hatóságok általi gyarmati kezelését, bizonyára nem azért teszik, mert a manapság mindenhol betiltott zsidóellenes irodalom hatása alá kerültek. Az izraeli csapatok ténykedése véletlenül nem játszik ebben némi szerepet? Taguieff fel sem teszi magának a kérdést. Azt sem kérdezi meg magától, hogy a „médiabeli anticionizmus”, amelyet „angyali palesztinbarátsággá” ír át, vajon nem veszítene-e a hevességéből, ha az izraeli hatóságok a palesztinok kapcsán más látványt nyújtanának a világnak, mint a megszállás, a megalázás és az elnyomás látványa. Ez Tony Judt liberális történész véleménye is, aki szerint „az izraeli kormányok különösen az utóbbi két évtizedben folytatott politikája váltotta ki a zsidóellenes érzelmek feltámadását Európában és máshol” (in Prospect, 2004. december).

Az ortodox judaizmus ma a „végső és döntő történelmi összecsapást” látja kibontakozni „az iszlám – Ismael – és a nyugati világ – Ézsau – között, ahogyan azt prófétáink és bölcseink megjósolták és előre látták évezredek óta. A »Háfec« Háyim által »harmadik világháborúként« megjósolt »Góg és Magóg« háborújáról van szó” (Rav Mosé Kaufmann, in Kountrass, 2004. május-június). Ehhez az apokaliptikus perspektívához könyvének utolsó lapjain Taguieff is csatlakozik, egy olyan konfliktust jelentve be, amelynek alkalmából a jelek szerint nem leszünk a ravasz ugyanazon oldalán. „Háborúban vagyunk, háborút üzentek nekünk”, írja. Ez egy „totális háború”. „A harmadik világháború megkezdődött”: a „nagy felosztás” az iszlámot és a Nyugatot szembeállító végső harc alkalmából fog bekövetkezni.

A tézisben, amelyet Pierre-André Taguieff az ő sajátos stílusában védelmez, nincs semmi eredeti, alapjában véve ugyanezt megtalálhatjuk Gabriel Schoenfeld legutóbbi könyvében is (The Return of Anti-Semitism, Encounter Books, San Francisco 2003), aki nem habozott antiszemitizmussal vádolni – többek között – Stanley Hoffmannt, Gary Hartot, Uri Avneryt, Michael Lerner rabbit (a Tikkun folyóirat igazgatóját) és Desmond Tutu érseket. Számos más, főleg angolszász szerző ugyanezt vallja, például Alan Dershowitz, Phyllis Chester, Abraham Foxman vagy David Horowitz (Alan Dershowitz, The Case for Israel, John Wiley, Hoboken 2003; Phyllis Chester, The New Anti-Semitism, Jossey-Bass, San Francisco 2003; Abraham H. Foxman, Never Again. The Threat of the New Anti-Semitism, Harper, San Francisco 2003; David Horowitz, Unholy Alliance. Radical Islam and the American Left, Regnery, Washington 2004. V.ö.: Joshua Kurlantzick, „The Left and the Islamists”, in Commentary, 2004. december, valamint Gabriel Schoenfeld, Ruth R. Wisse és Cynthia Ozick írásai a Ron Rosenbaum által szerkesztett Those Who Forget the Past. The Question of Anti-Semitism, Random House, N.Y. 2004 című kötetben, valamint Daniel Goldhagen, Moshe Zimmermann, Omer Bartov és Dan Diner írásai a Doron Rabinovici, Ulrich Speck és Nathan Sznaider által szerkesztett Neuer Antisemitismus? Eine globale Debatte, Suhrkamp, Frankfurt 2004. című kötetben). Alan Dershowitz, a Harvard professzora jelenleg azon ügyködik, hogy megakadályozza Norman Finkelstein következő (Beyond Chutzpah. On the Misuse of Anti-Semitism and the Abuse of History című) könyvének a Kaliforniai Egyetem általi kiadását, amelynek német nyelvű verzióját a Piper kiadó tervezi. A Noam Chomsky által támogatott Finkelstein korábban azzal vádolta meg Dershowitzot, hogy említett könyvében „szisztematikusan elferdítette a tényeket”. Az a gondolat, hogy a nagyrészt baloldali és szélsőbaloldali „neo-antiszemitizmus” manapság egy „radikális” anticionizmuson keresztül fejeződik ki, megtalálható a Jean-Christophe Ruffin által 2004 novemberében a francia belügyminiszternek benyújtott hivatalos jelentésben is. Ez a jelentés, amelyet valójában Taguieff munkássága inspirált, a szólásszabadság új büntetőjogi korlátozását javasolja, amit maga Taguieff is támogat.

Ennek a tézisnek mindazonáltal vannak ellenzői is. Michel Wieviorka például kétéves, terepen végzett kutatómunka után sokkal árnyaltabb véleményt fogalmaz meg (La tentation antisémite. Haine des juifs dans la France d’aujourd’hui, Robert Laffont, Párizs 2005). Guillaume Weill-Raynal még tovább megy, mivel az az „új gyűlölet”, amelyet napjainkban a zsidók érzékelnek megnyilvánulni irányukban, szerinte nagyrészt a „képzelet szüleménye”, sőt egyenesen „agyrém”. „Taguieff gondolatisága végeredményben csupán egyetlen elven nyugszik: az összekeverés elvén”, írja (Une haine imaginaire? Contre-enquete sur le „nouvel antisémitisme”, Armand Colin, Párizs 2005.)

Taguieff álláspontját Nonna Mayer politológus a rasszizmus elleni harcra felállított egyik francia bizottság (CNCDH) által megrendelt évenkénti közvélemény-kutatásokra támaszkodva cáfolja. Ezeknek az adatoknak a vizsgálata szerinte azt mutatja, hogy a zsidókkal szembeni többségi vélemény az utóbbi években folyamatosan az elfogadás irányába változott: 2003-ban a megkérdezettek 89 százaléka vélekedett úgy, hogy „a zsidók ugyanolyan franciák, mint a többiek”. Ilyen arányra a múltban sohasem volt példa. Nem igaz tehát, hogy az Izrael-ellenes érzelmek növekedése együtt jár az antiszemitizmus feltámadásával a lakosság körében (CNCDH, La lutte contre le racisme et la xénophobie 2004, Documentation francaise, Párizs 2005, illetve Nonna Mayer, „La France n’est pas antisémite”, in Le Monde, 2004. április 4.). Egyébként a mindenféle kisebbségekkel (főleg arabokkal) szemben leginkább ellenséges rétegekben tapasztalható a zsidóellenes sztereotípiák legmakacsabb továbbélése. Guy Michelat és Nonna Mayer megállapítja, hogy a zsidók elutasítása „minden rekordot megdönt két kategóriában, egyrészt a gaullista jobboldal, másrészt a rendszeres katolikus vallásgyakorlók körében” („Le racisme en France a l’aune des sondages”, in Historiens et géographes, 2004. január). Az „új judeofóbia” tehát, ha ez a kifejezés egyáltalán megfelel valaminek, távolról sem írta felül a „klasszikus” antiszemitizmust.

Másrészt, és kétségtelenül ez a legfontosabb, nem tapasztalható különleges összefüggés a „judeofóbia” és az izraeli politikával szembeni ellenségesség vagy a palesztin ügy iránti szimpátia között: a zsidóellenes sztereotípiák elvetése még Ariel Saron legelszántabb ellenfelei vagy Palesztina legnagyobb barátai körében is többségi marad. „Végül pedig, az antiszemiták aránya nem nagyobb a Bush-ellenesek körében, éppen ellenkezőleg, együtt emelkedik az amerikai elnök iránti szimpátia fokával, aki – éppúgy, mint Saron – a legjobb osztályzatot a leginkább autokrata, leginkább etnocentrikus és leginkább jobboldali szavazók körében kapja” (Nonna Mayer, „Nouvelle judéophobie ou vieil antisémitisme?”, in Raisons politiques, 2004. november). Cikkében Nonna Mayer közvetett módon Taguieff bírálatára válaszol, aki szerint az általa idézett közvélemény-kutatások nem alkalmasak „a régi antiszemitizmus továbbélésének értékelésére” („Retour sur la nouvelle judéophobie”, in Cité, 2002. június). Azt, hogy az antiszemitizmus és az anticionizmus együtt jár, Dánia példája is cáfolja, ahol az európai országok közül egyszerre mérik a legmagasabb palesztinpárti szimpátiát és a legalacsonyabb antiszemita érzelmet.

Ugyancsak tévedés azt gondolni, hogy „antiszemita incidensek” sokkal nagyobb számban fordulnak elő Európában, mint az Egyesült Államokban. A 2000. évben a Rágalmazásellenes Liga (ADL) 1606 ilyen incidenst regisztrált Amerikában (az 1986. évi kilencszázzal szemben), miközben 2004 vonatkoztatásában az Amerikai-Iszlám Kapcsolatok Tanácsa (CAIR) 1522 arabellenes cselekményről számolt be az Egyesült Államokban, ami az előző évhez képest 59 százalékos növekedést jelzett.

Ami a „külvárosi antiszemitizmust” illeti, ezt is a megfelelő kontextusba kell helyezni. A legfrissebb közvélemény-kutatások szerint csupán a franciák 19 százaléka vélekedik úgy, hogy „túl sok zsidó van Franciaországban”, miközben az arabokkal kapcsolatban 63 százalékuk gondolja ugyanezt. Márpedig nehezen tagadható, hogy az arabellenes rasszizmus, miközben általánosságban elítélik, ma nem váltja ki ugyanazt a felháborodást, amelyet a közelmúltra való tekintettel az antiszemita megnyilvánulások kiváltanak, és ezt a különbséget nehezen élik meg a bevándorlók körében. „A közhatalmi szervek jelenlegi ébersége a zsidókat jobban védelmezett áldozatokká teszi, mint a rasszizmus más formáinak az áldozatait. Ez a kép önmagában táplálhatja az antiszemitizmust” – írja Michel Wieviorka, aki kihangsúlyozza, hogy „az arabellenes rasszizmus is olyan szenvedést táplál, amely nagyon is eredményezhet antiszemitizmust” (id. mű). Másrészt „az óvatosság hiánya a politikusok és a médiumok részéről az antiszemita vagy antiszemitának feltételezett incidensekkel szembeni reakcióikban és a pátosz, amelyet ilyen esetekben attól való félelmükben tanúsítanak, hogy maguk is antiszemitának nyilváníttatnak, növeli a zsidók félelmét, amely viszont zavarba ejti az összes partnert, akik nyomás alá kerülve kötelességüknek érzik, hogy minél gyorsabban reagáljanak. Egy ördögi kör egyfajta hisztériát teremt”, jegyzi meg Esther Benbassa („Juifs et Arabes en France: rupture d’une ancienne coexistence?”, in Regards sur l’actualité, Documentation francaise, 2004. november). Az ebből az „ördögi körből” való kilépés nyilvánvalóan azt követeli, hogy legyen vége a kettős mérce alkalmazásának, amely csak olajat önt a tűzre.

A (harmadik világból) bevándorló családokban született fiatalok kapcsán írja ugyancsak Esther Benbassa: „Ezekben a rosszul kezelt puskaporos hordókban, amelyekké a külvárosok váltak, nem annyira a vallásban, mint inkább a palesztinokkal való azonosulás révén találják meg az övéik elveszett becsületét. A palesztin ügy hőseinek látványos akciói hőstettekké, saját »birtokká« válnak, miközben az őket éppen csak megtűrő Nyugathoz társított Izrael a par excellence ellenséget testesíti meg, sorstársaik, a palesztinok üldözésével. Ebben a sémában a zsidók és az izraeliek legtöbbször nincsenek különválasztva” (uo.) Benbassa a két ellentétes azonosulási folyamatból eredő tükörhatást is kiemeli: „A zsidók is jó ideje kifejlesztettek Izrael körül egy nemzetek fölötti közösségi érzést, amelyet a közel-keleti konfliktus negatív alakulása csak tovább erősített. (…) Miközben a palesztin ügyhöz nyújtott támogatás sok arab-muzulmánnál enyhíti a hagyományos identitás felmorzsolódását, sok zsidó és nem csak a szefárdok, az Izraelhez fűződő ragaszkodásukban a hasonlóan törékeny állapotot elhárító módszerre lelnek. (…) Márpedig a diaszpóra-létben megélt nacionalizmus, ahogyan az manapság a közel-keleti konfliktus és Irak amerikai megszállása alapján kibontakozik, a közösségi lét posztmodern vagy ultramodern formája” („Juifs et musulmans: le modele républicain renégocié”, in Mouvements, 2005. március-április).

Taguieff könyve a maga részéről nyilvánvaló allergiát tanúsít az iszlámmal szemben, és ezzel együtt a bizalmi viszony egyfajta hiányát mutatja a muzulmán világ vonatkozásában, amit az is bizonyít, hogy a legkisebb célzást sem teszi Oriana Fallaci arabellenes rasszista pamfletjeire, amelyeket a Commentary, a The Weekly Standard- vagy a The Wall Street Journal-féle amerikai neokonzervatív orgánumok az egekig dicsértek, mint ahogy az iszlámfóbia többi legjellemzőbb megnyilvánulására sem.

Könyvét olvasva megdöbbentő a kontraszt a között a gondosság között, amelyet egyfelől az anticionizmus és a judeofóbia azonosításában, másfelől a között a rendkívüli gondosság között, amelyet az iszlámfóbia, az arabfóbia és az „iszlámistafóbia” megkülönböztetésében tanúsít. Azzal kezdi, hogy az iszlámfóbiát „fenntartás nélkül” el kell ítélni, azután viszont azt magyarázza, hogy ez az iszlámfóbia „megfoghatatlan”, mivel csak „egy lustán felépített fikció az »új judeofóbia« mintájára”, és végül is „nagyrészt a propaganda fikciója vagy délibábja”, ami azt jelenti, hogy nem létezik. Akkor viszont feltehetjük magunknak a kérdést, hogy miért kell elítélni.

(Folytatjuk)