Ellentétben a mondással, nem egy ország nélküli nép jött letelepedni egy nép nélküli országba, és ebből ered az összes későbbi probléma, amelyeket itt most nem próbálnánk összefoglalni. Az izraeli-palesztin konfliktus ma teljes zsákutcában van, amelyből Mahmud Abbásznak a Palesztin Hatóság élére történő megválasztása sem fog bizonyára kiutat jelenteni. A palesztinok tiltakozása a megszállás ellen nem fog abbamaradni. Ami az ortodox judaizmust illeti, „még mindig azt a napot várja, amikor az arabok kiűzetnek Izraelből és a Szentföld teljességében a miénk lesz” (Kountrass News, 2004. november). A cionizmus többek között egy olyan terület létrehozását célozta, ahol a hosszú ideje üldözött zsidók végre békét és biztonságot találhatnának. Ebből a szempontból csak a terv történelmi kudarcát konstatálhatjuk: ha van ma egy olyan hely, ahol a zsidók nincsenek biztonságban, az éppen a bunkerré (gettóvá?) való átalakulásra törekvő Izrael állam, amelyet a történelem tragikus iróniájaként – a már Zsabotyinszkij által is óhajtott – Vasfal választana el az araboktól.

Jelenlegi formájában Izrael állam történelmileg a globális antiszemitizmus terméke. A zsidó nép nagy része által a III. Birodalom alatt elszenvedett üldöztetések nagy erkölcsi hitelt biztosítottak a zsidóságnak, miközben radikálisan diszkreditálták az antiszemita beszéd minden formáját. Ilyen körülmények között nagy a kísértés arra, hogy antiszemitának állítsanak be bárkit, akit el akarnak hallgattatni. Az antiszemitizmus gyanújától való félelem kifizetődőnek bizonyulhat azok számára, akiknek hatalmukban áll ujjal mutogatni a feltételezett antiszemitákra vagy judeofóbokra. Egy ilyen fenyegetés a szó szoros értelmében leigáz, mivel lehetővé teszi a diszkvalifikálást, a megfélemlítést, a törvénytelenítést, a kirekesztést. Ez az istenkáromlás, az eretnekség, az istentagadás vádjának modern megfelelője. Nem vonja maga után a fizikai halált, a máglyahalált, de maga után vonja a közéleti halált, a „száraz” halált. Ez a politikai és társadalmi halál szinonimája, nem pedig az iszlámfóbia. „Az antiszemitizmus vádja ugyanúgy működik, mint hajdan a »kommunista ügynök« vádja. Ez egy tömeges megfélemlítő fegyver, amely megdermeszti az ellenfelet, megakadályozza abban, hogy beszéljen, és ha beszélt, megakadályozza abban, hogy meghallgassák”, írja Guillaume Weill-Raynal (id. mű). Jerry Falwell amerikai evangelista prédikátor kijelentette: „Izrael ellen lenni annyi, mint Isten ellen lenni”, aminek megvan az az érdeme, hogy berekeszti a vitát. Ilyen légkörben nem az a fontos, hogy megtudjuk, ki a judeofób, hanem az, hogy kinek van hatalma eldönteni, hogy ki az. Pierre-André Taguieff könyvének a megjelenése ebbe a keretbe illeszkedik.

Senki sem tagadhatja persze, hogy vannak olyan anticionisták, akik antiszemiták is egyben, vagy hogy a cionizmus leleplezését inspirálhatja az antiszemitizmus (noha mindig is voltak, még ha kisebb arányban is, a cionizmus iránt jóindulatú antiszemiták). A kérdés az, hogy csatlakozhatunk-e egy pars pro toto-típusú okoskodáshoz, amely a következő szillogizmuson alapul: ha egyes anticionisták antiszemiták, akkor minden anticionista ésszerűen gyanúsítható antiszemitizmussal. A válasz az, hogy nem. Még Izrael állam létezéshez való jogának a kétségbe vonását is inspirálhatja más, mint a judeofóbia, példának okáért az antikolonialista szenvedély vagy az a vallásos eszme, miszerint „istentelen” (vagy „bálványimádó”) egy ilyen államot létrehozni azelőtt, mielőtt a Messiás eljött volna. Egy kétnemzetiségű és laikus államot akarni, amelyben zsidók és palesztinok békésen élnének egymás mellett, kétségtelenül tökéletes utópia, de nincs jogunk ezt az álláspontot azoknak a szélsőségeseknek a pozíciójával azonosítani, akik „a zsidókat a tengerbe akarják szorítani”. Mit mondana Taguieff annak az ateista arabnak, aki úgy vélné, hogy Iránnak vagy Szaúd-Arábiának ugyanúgy nincs joga iszlám államként létezni, mint Izraelnek zsidó államként?

„A szavak értelmének elcsúszása által, de a legkisebb bizonyíték nélkül, Taguieff azt sugallja, hogy Izrael állam kritikája valójában sohasem lenne más, mint szégyenkező antiszemitizmus, amely mögött egy bevallhatatlan judeofóbia rejtőzik. Más szóval, az izraeli politika bírálata sohasem lenne elfogadható”, írja Guillaume Weill-Raynal (id. mű). Akarva-akaratlanul Taguieff közvetett módon ezt az elemzést erősíti meg, amikor azt írja, hogy a „szabad-e Izraelt bírálni?” kérdés az „elemzéskor” (sic!) egyenértékűnek bizonyul azzal a kérdéssel, hogy „szabad-e antiszemitának lenni?”. A mondat nyilvánvalóan Pascal Boniface-t, a Szabad-e Izraelt bírálni? (Est-il permis de critiquer Israel?, Robert Laffont, Párizs 2003) című könyv szerzőjét célozza. Michel Wieviorka a maga részéről azt írja: „Nem igazságos Pascal Boniface-t antiszemitizmussal vádolni, kivéve, ha Izrael minden bírálatát a zsidók ellen általában érzett gyűlölet bizonyítékának tartunk” (id. mű). Éppen erről van szó: az izraeli kormány politikájával szembeni minden bírálat megakadályozásáról egy olyan pillanatban, amikor ez a politika „olyannyira népszerűtlen, hogy intellektuálisan majdnem lehetetlen a védelmezése” (Pascal Boniface, „Un antisémitisme de gauche?”, in Politis, 2004. december 21.). A „judeofóbia” vádjához való szisztematikus folyamodás retorikai stratégiája e bírálat lefegyverzését célozza, és azok leigázását, akik azt kifejezésre juttatják: „Mivel egy vita keretében nehéz védelmezni az izraeli kormány politikáját, nem marad más, mint az antiszemitizmus vádjának abszolút fegyvere a kormány minden bírálatának elhallgattatására” (U.o.). Az Izrael állammal szembeni ellenségesség kizárólag görcsös, tehát tűrhetetlen formákban történő ábrázolása láthatóan minden ésszerű szembenállási forma hiteltelenítését célozza, mindez a kierőszakolt „emlékezési kötelesség”, áldozati konkurencia és együttérzési zsarolás alapján (A Proche-orient.info a maga részéről 2005. április 30-án jelezte, hogy az Egyesült Államokban „a zsidó szervezetek a Kongresszusnál azért ügyködnek, hogy megakadályozzák az 1915-ös örmény népirtást elismerő határozat elfogadtatását”.) Nem arról van szó tehát, hogy leleplezzék a judeofóbiát, ahol van, hanem erre támaszkodva para-judeofóbként törvénytelenítsék az izraeli kormány minden bírálatát, a „cionizmus” minden bírálatát, de az amerikai politika, az Egyesült Államok, sőt a szabadpiaci társadalom minden bírálatát is.

Londonban közzétett egyik legutóbbi cikkében Brian Klug is helyükre tette a dolgokat, leleplezve azt az eszmét, miszerint Izrael állam radikális bírálata a zsidóellenes beszéd új formájának tekintendő. Óva int a „megfordított antiszemitizmustól”, ami abból áll, hogy antiszemitizmussal vádolja azokat, akik nem azok. Végül pedig kiemeli, hogy „ha az anticionizmus az (antiszemitizmus) maszkjaként működhet, ez igenis annak a bizonyítéka, hogy önmagában nem antiszemita, mert az álarc, amely nem különbözik attól, amit maszkíroz, nem álarc” („Is Europe a Lost Cause? The European Debate on Antisemitism and The Middle East Conflict”, in Patterns of Prejudice, 2005. március).

Taguieff leleplezi a „zsidók”, „izraeliek” és „cionisták” összekeverését. Ezen a ponton teljesen igaza van. Érthető, de nem helyeselhető, hogy a palesztinok nehezen tesznek különbséget zsidók és izraeliek közé. „Ha egy közel-keleti arab számára az ellenség egy izraeli, akkor ez az izraeli egy zsidó is, és a két szó könnyebben vagy spontánabbul felcserélhető”, írja Michel Wiewiorka (id. mű). Más időkben mások ugyancsak nehezen tudták megkülönböztetni a franciát a katolikustól, az oroszt a kommunistától, a németet a nácitól. Az ilyesfajta összemosás pusztító hatású ugyan, de az elsődleges forrása az, hogy egyrészt a diaszpórában élő zsidók egy része feltétel nélkül azonosul Izrael Állam politikájával, másrészt pedig ez az állam azt állítja magáról, hogy az összes zsidó nevében beszél. „A szélsőségesek, akik azt prédikálják, hogy valamennyi zsidó feltétlen támogatásban részesíti az izraeli politikát, bármilyen is legyen az, felállítják a »diaszpóra-zsidók egyenlő Izrael« képletet, amely rendkívül veszélyes, mert viszonzásképpen olyan antiszemita beszédeket provokálnak ki, amelyek ugyanezen a képleten alapulnak”, írja ugyancsak Michel Wiewiorka (id. mű).

Izrael állam ugyanis nemcsak egy zsidó állam szándékozik lenni, hanem egy olyan állam, amely azon alapul, hogy az összes zsidó nevében beszél, akár izraeliek legyenek, akár nem. A diaszpórikus „számkivetettségben” (galuth) élő valamennyi zsidót potenciális és ezen a címen a „visszatérés törvényét” érvényesíthető izraelinek tekinti, ami arra vezeti, hogy „öngyűlölő árulóként” leplezze le az őt bíráló minden zsidót. 2004 elején Ariel Saron önmagát proklamálta „a zsidó nép vezetőjének”. Tony Judt szerint „Izrael igénye arra, hogy minden zsidó nevében beszéljen, a legfőbb oka annak, hogy az Izrael-ellenes érzelmek judeofóbiává változnak” („Goodbye to All That”, id. cikk).

A legjobb módszer a ”zsidók„, „izraeliek” és „cionisták” közötti összemosás feloldására tehát az lenne, ha arra emlékeztetnének, hogy sok zsidó nem „cionista” és nem is Izrael-párti. Márpedig Pierre-André Taguieff nem ezt teszi, hanem éppen az ellenkezőjét, azt kockáztatva, hogy tovább táplálja ezt az összemosást, amelyet egyébként leleplez. Könyvében végig az izraeli kormány álláspontját visszhangozza, az „öngyűlölet vagy az önszégyen által megszállt elzsidótlanított zsidóként” bélyegezve meg az anticionista zsidókat, és „hasznos idiótáknak” minősíti őket, olyan egyéneknek, akik „zsidó származásukat »anticionista« álláspontjuk legitimálására használják fel”, ezért „nem zsidó (sic!) zsidóként” leplezi le őket. Ezek a jelzők meglepnek. Azok a zsidók, akik elítélik Izrael államot és politikáját, szabad folyást adnak racionalitásuknak. Máshogy gondolkodnak, mintha csak a zsidó mivoltukra lennének tekintettel, és semmi nem jogosít fel bennünket arra, hogy „árulóknak” (Adler) vagy „disszidenseknek” (Ruffin) minősítsük őket. Egyébként is elvárhattuk volna egy olyan szerzőtől, aki egyébként ellene van a „társadalom etnicizálódásának”, hogy támogassa ezt a fajta objektív vagy „antietnikai” gondolkodásmódot. Egyáltalán nem ez történt. Leleplezve azokat, akik összekeverik az arabokat és a muzulmánokat, Taguieff joggal húzza alá, hogy „vannak arabok, akik teljesen elvetik a muzulmán vallást”. Akkor miért nem üdvözli ugyanilyen módon azokat a zsidókat, akik „teljesen elvetik” a cionizmust?

Taguieff odáig megy, hogy több ízben is átveszi a nemrég Jean-Claude Milner által egy szó szerint eszelős könyvben használt „a tagadás zsidói” kifejezést. Milner szerint a zsidóellenesség az európai történelemnek nem a balesete, hanem a „természetes vallása”: „Mindennek az oka a régi Európa. (…) Ő talált fel és ő alakított ki mindent” (Les penchants criminels de l’Europe démocratique, Verdier, Lagrasse 2003.). Alkotóelemeinél fogva Európa ontologikusan zsidóellenes lenne, és nem is lehetne semmi más, maga a hitleri antiszemitizmus az „európai paradigma folyamatosságába” illeszkedne, a jelenlegi európai építkezési folyamat pedig a hitleri pogromok egyenes vonalába. A zsidók kiirtásának titkos óhaja kezdeteitől benne lenne az európai lélekben. Innen a végkövetkeztetés: „A zsidók elsődleges feladata, hogy megszabadítsák magukat Európától”. Nem vagyunk messze a zsidó hagyománytól, amely az „állatiasságot”, a „csalást”, a „gyilkolásra való hajlamot” és a Jákobbal szembeni féltékenységet annak a belső egység nélküli lénynek lényegi jellemzőivé teszi, aki Ézsau lenne, vagyis a Nyugat, amelyről ugyanez a hagyomány azt mondja (Kohéleth Raba 1,1), hogy annak legsötétebb része, Európa, a disznóra (‘Hazir) hasonlít. (…) Taguieff mindössze annyit mond Milner könyvéről, hogy „amennyire csillogó (sic!), annyira vitatható”.

És gondolatmenetének legnagyobb hibája ebben van. Nem lehet csodálkozni, hogy a radikális „anticionisták” ugyanabba a fóbiás gyűlöletbe társítják a „zsidókat” és a „cionistákat”, ha ugyanakkor azt állítjuk, hogy az előbbieknek nem szabad megkülönböztetniük magukat az utóbbiaktól. Nem lehet egyszerre megbélyegezni a „cionisták” és a „zsidók” összemosását és „árulóknak” beállítani azokat a zsidókat, akik az izraeli politikával vagy Izrael állammal szembeni ellenségességük tényéből következően az élő bizonyítékát képezik az összemosás hamisságának. Nem lehet úgy leleplezni az antiszemita, anticionista és Amerika-ellenes álláspontok összekeverését, hogy közben azt állítjuk: az antiszemitizmus, az anticionizmus és az Amerika-ellenesség egy és ugyanazon dolog. Minden anticionistát zsidóellenesnek gyanúsítani vagy deklarálni pontosan ugyanaz, mint azt állítani, hogy ha az ember „anticionista”, akkor egyben zsidóellenes is. (…)

A judeofóbia valós probléma. Nem segítjük elő a megoldását, ha Izrael állam politikájának elvi támogatására használjuk fel…

(Fordította: Gazdag István)