A számok tükrében tényként állapítottam meg, hogy: „A választók tehát felbontották a korábban 2,5 milliós baloldali univerzumot. 2009 júniusában az MSZP–SZDSZ-formációra mindössze 565 ezren szavaztak, és a liberális babérokra törekvő MDF 153 ezer szavazata is az összes eddigi országgyűlési választásokon kevés lett volna a parlamentbe kerüléshez.

A balliberális univerzum, mint gazdasági, média- és oligarchikus politikai univerzum megmaradt, ám társadalmi univerzumként korábbi formájában, politikai kulturális mintájában teljesen átalakult. Egykori zártsága társadalmi értelemben kinyílt – az MSZP és az SZDSZ leginkább ettől ijedt meg – s ezen nyitottság új politikai erők megjelenését is lehetővé tette a korábban már véglegesnek gondolt duális politikai univerzumok mellett.” (Demokrata, június 17.)

A balliberális társadalmi univerzum felbomlásával párhuzamosan a korábban „egy a tábor, egy a zászló” politikai programra szervezett jobboldali univerzum is átalakult. E tábor kevésbé nyílt ki, mint a balliberálisoké. A Fidesz alkotmányos csapdahelyzetében, amely a delegitimizálódott, vagyis társadalmi támogatottságát elveszített kormány parlamenti többségéből adódott, már 2007-ben rájött, hogy a szocialista–szabad demokrata kormányzat megszorító programja automatikusan hajtja a szavazók egy jelentős részét táborukba. Eközben pedig a saját korábbi szavazókat is viszonylag könnyű megtartani a kormánnyal szemben álló leegyszerűsített szociális programmal. Az erőteljes kommunikációval, saját szavazóik aláírásgyűjtő aktivizálásával, mozgatásával, az egyre nehezedő terhek alatt 2008. március 9-én a legnagyobb jobbegyenest tudta bevinni a balliberális politikai elitnek.

A népszavazáson leadott több mint 3,3 millió szavazatot a Fidesz–KDNP legnagyobb sikerének tudhatta be egész politikai pályafutása alatt. Média-univerzuma pedig látszólag sikeresen üzenhette a jobboldali tömbnek, hogy a Fidesz a 2006-os választási eredményeihez képest (ekkor 2 272 979-en szavaztak rá) több, mint egymillióval bővítette szavazóbázisát. Maga a párt is ezt kommunikálta az MSZP–SZDSZ-koalíció felé. Azonban 2009. március 10-én, hétfőn, egy elsöprő győzelem után a parlamentben még csak el sem hangzott az ellenzéki képviselők szájából, hogy: le kellene mondania, miniszterelnök úr!

Innentől világos a helyzet és a Fidesz stratégiája: csak szavazói irányába tesznek minimális szavazatmegőrző lépéseket, ezen túl nem mennek. Hagyják, hogy a koalíciós felek vitája uralja a napi politikát, hagyják, hogy ezt követően a kisebbségi kormányzás legyen a fő téma és átfogó program-politizálás nélkül, néha egy-egy „csökkenteni kell az adókat” mondat mentén minden nappal nőjön a különbség a felbomló balliberális univerzum támogatottsága és a monolitnak vélt jobboldali (Fidesz) univerzum között.

Számításaik az EP-választás tükrében alapvetően helyesek is voltak. A szinte kizárólagos médiakampány – Orbán Viktor néhány napos személyes mozgósítását leszámítva – valamint a Fidesz EP-listája nem igazán mozgatta meg a Fidesz összes lehetséges szavazóját. A bizonytalanokért ebben a kampányban inkább a kis pártok harcoltak érdemi kampányolásukkal. A Fidesz 2006-os szavazatszámához képest 640 ezer szavazattal kapott kevesebbet, táborát ugyanakkor láthatóan egyben tudta tartani. A korábbi, 2004-es EP-választásokhoz képest szavazatait – az MDF-re most leadott összes szavazatnál is több – 170 ezer szavazattal tudta bővíteni.

Ugyanakkor a felbomló balliberális univerzum veszteségei nem mind Fidesz-nyereségként jelentkezett – ahogy azt a pártvezérkar még a 2008-as szociális népszavazás után gondolta. A választók sem a liberálisok, sem a konzervatívok esetében nem „vagy-vagy” logikával közelítettek a szavazatok leadásához.

Korábban már jeleztem: a liberálisok legalább három pártban kerestek maguknak utat, s az MDF–Political Capital–Bokros Lajos–Somogyi Zoltán irányában részben célba is értek (ideiglenesen). A magyar politikai aréna jobb oldalán viszont ugyanolyan átalakulást hozott a felbomlott balliberális tömb nyitottá válása. A vákumot úgy tűnik, hogy a Fidesz csak részben tudta betölteni. A szociális népszavazás után világossá vált a magyar társadalom számára, hogy: a parlamenti patkó bal oldala már teljesen hiteltelen, de a patkó jobb oldala meg tehetetlen ellene.

Az ebből a helyzetből keletkező politikai üres térben tudta magát alternatívaként felmutatni a Jobbik. Méghozzá úgy, hogy mind a balliberális, mind a jobboldali médiauniverzumok kommunikációs lehetőségei el voltak zárva előle.

Az eredményekből úgy tűnik, hogy ez fokozta a Jobbik-kampány aktivizmusát, és az összes párttól eltérően egyedül ő vette komolyan az EP-választás politikai kampány-időszakát. Médialehetőségei híján a „door to door”, vagyis az ajtótól ajtóig járó meggyőzést kellett kampánystratégiájuknak válasszák, amely a többi párt visszafogottsága miatt sajátos sikert hozott számukra. Talán a két médiauniverzum bezárt kapui még hitelesebbé is tette a Jobbik kampányát.

Radikalizmusa tehát egyszerre állt szemben a kormányzati hiteltelenséggel és az ellenzéki tehetetlenséggel, miközben a politikai selyemfiúság nevében elkendőzött társadalmi problémákra nemcsak hogy rávilágított, hanem népszerű válaszokat is adott.

A Jobbikra voksolók szavazati térképéből sok minden kiolvasható. Mindenekelőtt az, hogy az ország szegényebb keleti részén átlag kétszer annyian szavaztak a Jobbikra, mint az ország nyugati felében. Ugyanakkor az ország nyugati felében – a szavazatát maximalizáló Fidesz mellett is – 9-10 százalékos a jelenlétük. Az ország északi részében pedig többségében a Fideszt követő második erővé vált azokban a megyékben, ahol jelentős a cigányság aránya, s így a társadalmi feszültségek egyik origója a Jobbik által felvállalt többségi-kisebbségi probléma. Budapesten pedig, szintén a Fidesz-szavazatok maximalizálása mellett, a húszéves SZDSZ–MSZP-városvezetés után, 12,59 százalékot tudtak elérni.

Vagyis a Jobbik legnagyobb politikai nyeresége nem a három megszerzett mandátum, hanem az, hogy ő került a politikai hiteltelenséget és a politikai tehetetlenséget egyaránt kritizálók preferenciájának élére. Úgy tudott benyomulni az elmúlt három év politikai vákuumába, hogy mind a baloldali, mind a jobboldali-univerzum kiábrándultjait képviselni tudta, miközben mozgalmi erejével, cigányellenességével, a kisgazdák problémájának hangos, programatikus felvállalásával a bizonytalanok táborából is képes volt szavazatokat nyerni.

Rövid időre pedig eredményével áttörte mindkét médiauniverzum kapuőreinek sorompóját és mint 2009. nagy nyertese jelentkezett a médiában. (Meggyőződésem, hogy mindkét politikai tömb médiavilága – tévesen – visszazár majd a Jobbik előtt. Ám ez már korántsem hozhat sikert ellenük, sőt, lehet, hogy még több szavazót fog feléjük hajtani.)

A jobboldali (Fidesz) univerzum nem bomlott meg a Jobbik jelenlétével. Társadalmi támogatottsága stabil, amit médiavilága képes fokozni egy elkövetkező országgyűlési választáson. Nagy ereje szellemi holdudvarában van, ami a párt komolyságát adja. Politikai arénán belüli pozíciója viszont megváltozott.

A pártaréna úgy bővült a jobboldalon, hogy a Fideszt betolta a centrum felé, akkor is, ha ők ezt nem akarták, s a magyar választópolgárok egyben elutasították a kétpártrendszer demokráciamodelljét és a politikai váltógazdálkodás logikáját. A duális politikai univerzumokat pedig lebontani, nem pedig építeni kívánta a választó, amikor nem zérus összegűen szavazott. Ennek az eredménye, hogy az MSZP–SZDSZ vereségét nemcsak a Fidesz nyereségeként dobta ki politikai rendszerünk, hanem új erők megjelenését preferálta egyben. Az elitek spekulatív pártaréna-alakításának szándéka ellenére a választók újra kívánták szabni a magyar politikai erőviszonyokat A Fidesz már 1998-tól futtatja rendszerében – elsődleges programjaként – az egypárti-szövetségi kormányzat létrehozatalát.

A jobboldali univerzum társadalmi-politikai oldala azonban – az EP-választások tükrében legalábbis úgy tűnik – színesebb annál, mint hogy egy párt kizárólagosan képviselje azt. E megállapításunk mellett, ugyanakkor azt is hangsúlyozni kell, hogy a Jobbik pedig sokkal színesebb szavazótáborral rendelkezik annál, mint hogy pusztán jobboldali radikális pártként írjuk le.

A jobboldali univerzum Fidesz-része az EP-választások eredményeinek tükrében kész a kormányzásra. A Jobbik része pedig a vegyes társadalmi szocializációjú radikális voksolóit kell maga mellett stabilizálja ahhoz, hogy parlamentbe kerülhessen. (A Jobbikkal mint új politikai univerzummal a következő, egyben e sorozat záró elemzésében foglalkozunk.)

A szerző politológus