Képesek voltak gyakran a fehéret feketeként, a múltat jövőként, a „nincs”-et „van”-ként és a hazugságbeszédet igazságbeszédként eladni. Náluk az ötéves adócsökkentés ötéves adónövelést, a „nem lesz gázár emelés” azonnali gázárnövekedést, a vizitdíj-ellenesség a vizitdíj bevezetését, és a családbarát politika a családi juttatások megkurtítását jelentette.

Nem csoda, hogy mindezek mellett a politikai tisztségekkel járó felelősség értelmezése is a végtelen felelőtlenség irányába ment át, amelyről már jó néhány elemzés született az elmúlt években. Talán a legismertebb, mára topikussá váló mondat Fricz Tamás kollégámtól származik, amely szerint „következmények nélküli ország” a miénk, és igen alaposnak mondható Simon János „A felelősök felelőtlensége” című nagy ívű előadása, majd cikksorozata a Magyar Nemzetben, amelyben mind arra világított rá, hogy milyen káros hatással van a politikai kultúrára a politikai elit és a bértollnok értelmiség felelőtlensége.

A politikai felelőtlenség csúcsa nyilván a legnagyobb kalandorunkhoz, Gyurcsány Ferenchez köthető. Ő az, aki a választók becsapásával szerzett hatalom politikai felelősségét elfogadottnak minősíttette a parlament többségével és e többség bértollnokaival, s egyben érthetetlen nyelvnek bélyegezte a köztársasági elnök nyelvét, aki morális válságot látott a mindent értelméből kiforgató kalandorkodásban.

Ha Gyurcsányhoz hasonlót keresünk az országos politikában, bizony csak néhányat találunk. Ám az biztos, hogy e néhány között Demszky Gábor biztosan ott van. Budapest főpolgármestere szintén a végtelenített jelentésű politikai felelősséget vonatkoztatja magára, valahogy úgy, miként Bencsik András örök érvényűjében Horn Gyula: Milyen oroszlán? (Gyula, a nagy vadász – Demokrata 1997/5.)

Budapest húsz év óta első embere a rendszerváltozás utáni legnagyobb korrupciós történetnek a kellős közepén áll. Annak a korrupciós ügynek, amelyiknek két politikai felelőse és nagyon sok jogi felelőse van. Politikai felelőssége az ügyben Demszky Gábornak és Hagyó Miklósnak van, míg jogi felelőse, az összes közvetlen érintettnek és a BKV-t felügyelő bizottság elnökének és jó néhány tagjának van.

Miután tavaly augusztusban kiderült, hogy évek hosszú során forint milliárdokat szivattyúztak ki a BKV-tól hűtlen kezeléssel, politikai megrendelésre és Demszky elmondása szerint szervezetten, még fél évnek kellett eltelnie, hogy a közvetlen felelős (rend)Hagyó levonja a politikai felelősséget. Igaz, ehhez nem kis ügyészségi nyomás kellett, egészen konkrétan az, hogy az egyik, előzetes letartóztatásban lévő BKV-s vezető az alpolgármesterre vallott.

Ismert, hogy Hunvald György – aki szintén kiváló Gyurcsány-tanítvány – még az előzetes letartóztatása alatt sem érezte úgy, hogy politikai felelősségéből következne, hogy lemondjon tisztségéről. „Sőt, mi az, hogy?!”, még a fizetésére is igényt tart – nyilván munkavégzés nélkül, hisz alapvetően korábban is csak spekulációiért kapta. A politikai felelősség másik nagy értelmezője Zuschlag János volt, aki a politikai felelősséget árunak tartva egyenesen mesterétől, Gyurcsánytól kért kis apanázst lemondásáért cserébe.

Mindezek tehát tényleg a végtelenségig tágították a politikai felelősség fogalmát. Nem véletlen, hogy a BKV-ügy másik politikai felelőse, a főpolgármester is egy sajátosan belvárosi értelmezést adott e felelősség típusnak.

A TV2 Napló című vasárnap esti műsorának nyilatkozva Demszky megerősítette korábbi álláspontját, hogy nem mond le tisztségéről a BKV-t érintő botrányok miatt, bár vállalja a politikai felelősséget. Nos, már ezen a ponton érezzük, hogy ismét megnyílt a magyar nyelv orwelli dimenziója, de a főpolgármester nem teketóriázik, nyíltan megmutatja a diszkrepancia közötti hidat, azzal magyarázva a politikai felelősségből származó következmények elmaradását, hogy ezzel „nem szerez ezzel örömet politikai ellenfeleinek.” Mindeközben pedig hangsúlyozza, hogy a felelősségi körébe tartozó BKV-nál szervezetten, milliárdos tételekben ment a hűtlen kezelés az által a főpolgármester-helyettes által, aki neki közvetlen beosztottja.

Felelőssége tehát van, de annak következményei nincsenek – lám, Fricz és Simon tételeinek ismételt beigazolódásait. A politikai felelősség megállapítása és a lemondás elmaradásának értelmezése is az 1984-et idézi. Demszky azt mondta, hogy: a rendőrséggel együtt fel kell göngyölíteni az ügyet, és ha lemondana, hátralépne, azzal azt üzenné, hogy „elvállalja a felelősséget”, amivel nagyon nehéz, kellemetlen helyzetbe hozná azokat, akik ártatlanok. Ezen okfejtéssel Demszky meghaladja Gyurcsányt. A politikai felelősség értelmezése, ennek következményei, illetve ennek tökéletes következmény nélkülisége az univerzum végtelenségébe vész.

Felelős vagyok, de következmény nélkül, így nem vagyok felelős, mert ha azt elvállalnám, az azt jelentené sokaknak, hogy ők is felelősök, miközben ők nem, így nem szerzek örömöt ellenfeleimnek lemondásommal.

Ezzel azt hiszem lezárult egy korszak 1848. március–áprilisától, amikor először fogalmazódott meg a politikai felelősség elve. Ennél ugyanis még a kommunisták is árnyaltabban érveltek hibáik beismerésekor amellett, hogy mégis miért nekik, a korábban felelőtleneknek kell viselniük a továbbiakban is a felelősséget a közügyek intézésében. (Zárójelben jegyzem meg, hogy „a politikai ellenfelek ne örüljenek”- érv tipikusan diktatórikus érv a politikai felelősség következményeinek elhárítására!) De mégis mit jelent a politikai felelősség elve? Mi az, amit Eötvös József, Deák Ferenc, de még a vasúthálózat építésekor a saját birtokait is érintő fejlesztések miatt lemondani kényszerült Lónyai Menyhért küzdött a XIX. század közepétől?

Amit nem tud a politikai osztály fele Magyarországon, azt már az elsőéves politológus hallgató is tudja, hiszen „Bevezetés a politikatudományba” című tárgy keretén belül megtanulja e szóösszetétel jelentését.

Érdemes felidéznem, hogy mit is diktálok le e kurzus keretein belül hallgatóimnak: „Politikai felelősség: az intézményes politikai üzem keretén belül meghozott egyéni vagy közösségi döntések társadalmi hasznosságáért, ezek szakszerűségéért és jogszerűségéért viselt felelősség, amelyet a demokratikusan megválasztott vagy kinevezett politikai szereplő visel egy adott politikai tisztség közjogi feladatai kapcsán. Bizalmi vagy döntéshozatali válság, vagy súlyosabb esetben jogi összeütközés esetén a politikus politikai felelősségét az ügy iránt azzal fejezi ki, hogy megválik tisztségétől. A tisztségről való lemondás alapja lehet demokratikus kényszerítés (nyilvánosság, ellenzék, saját politikai erő elhatárolódása, etikai eljárás, súlyosabb esetben bírósági eljárás) vagy belső demokratikus morál (felsőbb döntéssel való egyet nem értés, szimbolikus gesztus, hiba egyéni belátása stb.)”

Hát mit is jelent ez a kacifántos megfogalmazás Demszkyre átfordítva? Azt, hogy bizony főpolgármesteri tisztsége alapján felelős a BKV társadalmilag hasznos, szakszerű és jogszerű irányításáért, akkor is, ha nem ő a közvetlen irányító. Az alatta munkát végzők sokaságának – nemhogy helyettesének – a munkájáért ő viseli a felelősséget. Ismert az aforizma Japán közlekedési miniszteréről, aki lemondott miniszterségéről a gyorsvasút negyedórás késése miatt.

Ezt jelenti a politikai felelősség. De nézzük a kacifántos meghatározás második részét. A politikai felelősség bizalmi vagy döntéshozatali válság esetén jelentkezik, amelynek egyetlen következménye a lemondás – súlyosabb esetben ez már jogi felelősségbe csúszik át, amikor már nemcsak politikailag fenyegetett a politikus, hanem a jog is fenyegeti a számonkéréssel.

Minden normális demokráciában a politikai tisztségről való lemondás alapkövetelmény, ha döntéshozatali hiátus vagy bizalmi válság bontakozna ki a politikai tisztséget viselő kapcsán. Nem beszélve arról, ha egyenesen a jog fenyegeti valamilyen magatartása kapcsán. Ám, miként jeleztem, Hunvald György utat mutatott e téren: nemhogy bizalmi válság miatt, de a büntetőügybe keveredés is kevés ahhoz, hogy Gyurcsány tanítványai viseljék a felelősséget – ha mást nem, legalább a politikait és mondjanak le, ha valamibe belekeveredtek.

Mit is diktálok még a hallgatóimnak? Azt, hogy a lemondás jó esetben belső morál, rosszabb esetben demokratikus kényszerítés eredménye.

Belső morálról nyilván ne beszéljünk az elmúlt húsz esztendő kapcsán. Ez valamikor 1998 tájékára teljesen eltűnt a magyar politikai arénából, és csakis a jogtechnikai politizálás és a pártok egymásra reagálása töltötte ki ezt a teret. De mi a helyzet a demokratikus kényszerítéssel? A nyilvánosság erejével, az ellenzék erejével, a saját politikai oldal morális és tényleges kényszerítésével?

Ezek azok, amihez erős demokrácia és erős alkotmányosság kell. Csakhogy, miként Csapdába került demokrácia című könyvem több írásában is jeleztem ez az, ami nem alakult ki a diktatúrával jogfolytonos negyedik Magyar Köztársaságban.

2006. őszén azt írtam, hogy az a kisebb baj, hogy Gyurcsány hazugsággal szerzett hatalmat, a nagy baj akkor következik be, ha a demokratikus kényszerítés ereje nem éri el a miniszterelnökségtől való lemondását. Ugyanis, ha ez bekövetkezik, akkor a nyilvánosságnak, az ellenzéknek és a saját oldalon lévő politikus társaknak megszűnik a lehetősége a politikai felelősség értelmezésére.

2006. október első napjaiban vetettem ezeket papírra. És Zuschlag, Hunvald, Gyurcsány után a vegytiszta végtelenített értelmezését kaptuk meg Demszkytől a politikai felelősségnek: Felelős vagyok, de következmény nélkül, így nem vagyok felelős, mert ha azt elvállalnám, az azt jelentené sokaknak, hogy ők is felelősök, miközben ők nem, így nem szerzek örömöt ellenfeleimnek lemondásommal.

Zárug Péter Farkas

politológus