E művet azért fontos tanítanunk a mai történész- és politológushallgatók számára, mert ez az első – s talán mindmáig legnagyobb hatású – munka, amelyik a három nagy ideológia, a liberalizmus, konzervativizmus és a szocializmus eszméiről világosan állást foglal, miközben a polgári kormányzás lényegére is rávilágít.

Eötvöst mint a központi kormányzás rendületlen hívét, bizony fontos lenne, hogy mind a bukás előtt álló szocialisták, mind a kormányzásra készülő jobboldaliak egyaránt tanulmányozzák.

A szocialisták Az uralkodó eszmék tanulmányozásából megértenék bukásukat, míg a kormányzásra készülők az akarat és erő helyes összekapcsolódását értelmezhetnék újra a kormányzás feladatai kapcsán. Eötvös azt mondja, hogy a politika világában az akaratot a törvényhozás jelenti.

A parlament összetétele, többsége és kisebbsége mutatja a társadalmi akaratot arra nézve, hogy mi legyen a törvényhozás iránya. A többségi akarat pedig a választások eredményétől és a politikusi osztálymagatartásától függ.

Az erőt az államban a végrehajtás képviseli. Legmagasabb szinten az államfő és a kormány, majd alattuk az államigazgatás alsóbb szintjei a minisztériumoktól az önkormányzatokig. A centrális hatalom akkor lesz stabil és jól munkálkodó – mondja már 1852-ben Eötvös –, ha e két területen, az akarat és az erő területén szilárd képet mutat. Ám Eötvös azt is hozzáteszi, hogy ehhez viszont az kell, hogy a politikai vezetőknek világos eszméi legyenek a haladásról.

Ezen eszmék adnak ugyanis irányt s választanak majd eszközt a kormányzók számára, s ha ezek összefonódnak a közjó szolgálatában, akkor nevezhetik magukat haladónak, s válnak egy korszak uralkodó eszméjévé.

Eötvös hangsúlyozza: a szilárd akarat nem nélkülözheti az erőt, ahogyan az erő is önmagában kevés a jó kormányzáshoz. Álláspontja szerint az állam nevében szükséges az erő felmutatása, s ezt az erőt csak a közjó szolgálata tudja legitimizálni. (Talán Gyurcsány Ferenc is jobb lett volna, ha Giddens helyett Eötvöst olvasgatja).

Az elmúlt húsz esztendőben három választáson jelentkezett az eötvösi szilárd akarat: 1990-ben, 1994-ben és 1998-ban. A társadalom e három választáson napnál világosabban fejezte ki, hogy milyen irányt akar szabni a törvényhozásnak, mi az, amit támogat. Azonban visszatekintve máris látjuk Eötvös igazságát, amely szerint a választások többségi eredménye csak kiindulópontja a szilárd akaratnak, ehhez nélkülözhetetlen a politikusi osztály következetes magatartása. Visszatekintve pedig úgy tűnik, hogy mindössze egyszer, 1998 és 2000 között, egy rövid két, két és fél esztendőben volt tapasztalható, hogy az akarat és az erő, vagyis a többségi parlament stabil többségi kormányzati munkát eredményezett, oly módon, hogy a vezetőknek körvonalazható eszméi voltak a haladásról.

Sem az Antall–Boross-kormány, sem a Horn-időszak, sem az Orbán-kormány második időszaka, sem pedig a Medgyessy–Gyurcsány–Bajnai-időszak nem hozott összhangot akarat és erő között, s így nem is lehetett stabil kormányzás, ahogyan a közjó szolgálata is rendre háttérbe szorult.

Az Antall–Boross-időszaknak, ha voltak is eszméi a haladásról és ezekhez többségi akarat is társult a parlamentben, nem volt ereje. A pártállami végrehajtási gépezet végletesen gyengévé tette az erőt, az akarat végrehajtását, miközben a magát rendszerváltónak és antikommunistának mondó SZDSZ száznyolcvan fokos fordulattal verte át szavazóit. A Horn-időszak alatt a kétharmados szilárd parlamenti akarat a társadalom oldaláról nézve egy szociális, jóléti váltás akaratán nyugodott. A végrehajtás ereje is adott volt számukra. De hiányzott a világos eszme a haladásról. A gyökeresen szemben álló koncepciók és a gumigerincű politikusi osztály, amelyik gondolkodás nélkül volt képes eltérni a többségi akarat végrehajtásától, csak az önérdek mentén mutatott erőt és rendre bukdácsolt a közjó szolgálatának kormányzati ethosza.

A csapongó átmenetnek irányt szabni először az Orbán-kormány tudott. Orbán Viktornak, az ifjú miniszterelnöknek világos eszméi voltak a haladásról, és kormányának első összetétele – amelyben a legtöbb tudós-politikus volt az elmúlt húsz év kormányai közül – világosan fejezte ki, hogy akarat és erő a haladás eszméivel először van együtt a rendszerváltozás óta.

Külön erénye volt a miniszterelnöknek, hogy történelmi dimenzióban helyezte el és szemlélte saját tevékenységét, s így két, két és fél évig erejének legitimitást ténylegesen a közjó szolgálata és az ebbe vetett hit adta. E szemléletre kiváló példa Orbán mindmáig legjobb beszéde, a 2000. augusztus 20-i beszéd:

„A XX. század minket, magyarokat különösképpen megpróbált. Keserves és nagyképű század volt, s csaknem összetörte álmunk, Szent István nagy álmát. Elviseltünk kilenc rendszerváltást, túléltünk hat államformát, négy határrevíziót, három forradalmat, két világháborút, és kibírtuk, hogy háromszor léptek idegen csapatok az ország területére. Bizony »megnehezült az idők viharos járása felettünk«. De akinek nagy céljai vannak, azt még az ellenségei is útjára segítik. […] Ezer év erőt adó nyugalmával mondjuk: kell hogy legyen újra magyar álom. Egy gazdag és erős Magyarország. Egy nemzet Európa szívében, amelyet magukban bízó, szabad és büszke emberek építenek maguknak a saját szájuk íze szerint. Egy sokasodó, erős, független, szabad Magyarország. A magyarok országa. Ami mindannyiunké” – mondta 2000-ben Orbán Viktor.

Az eötvösi elvárások a stabil kormányzat tekintetében és ezeknek az uralkodó eszmékkel való összefonódása 2001-től viszont eloldódtak egymástól, és a politikai önérdek képviselete elsodorta a közérdek szolgálatát. Ha meg is volt az akarat 2001–2002 során, már hiányzott az erő.

A szocialisták hét-nyolc éve pedig feje tetejére állította a polgári kormányzásnak minden elvárt magatartását. Az akaratot nem társadalmi, hanem egy szűk oligarchikus politikai osztály akarataként értelmezték, az erő kizárólag mint a saját hatalmi pozíció megtartója jelentkezett a kormányzás során. A közjó szolgálatát felváltotta a piac szolgálata, a szocialista-liberális kormányzati osztálynak csak az önérdekről, de nem a társadalmi haladásról voltak eszméi, s a törvényhozást pillanatnyi helyzetek kezelésére használták úgy, hogy egymásnak gyökeresen ellentmondó törvényeket hoztak a kalandor képviselők, káoszba fullasztva a társadalmi akaratot.

Erőt mutattak a becsapásban, a társadalom, az ellenzéki politikusi osztály, de még a saját végrehajtásuk becsapása kapcsán is, s így mára egy társadalmi akaratot, közjó szolgálatát, és érdemi végrehajtást nélkülöző kisebbségi kormány távozását várja az ország.

S e kormányzati sodródásban végletesen meggyengült a magyar állam, kiszervezték végrehajtó hatalmának egy részét, privatizálták erőforrásainak többségét, és minden korábbinál mélyebbre süllyesztették a közmorált s a társadalom hitét a demokratikus intézményrendszerekben. Ha van történelmi bűne egy kormányzatnak, akkor az ez. A polgári kormányzatba vetett hit totális aláásása. Ez viszont nem az összes, még csak nem is mindegyik szocialista, hanem kizárólag a Gyurcsány–Bajnai-klónkormány bűne.

Mára eljutottunk oda, hogy a társadalom is csak önérdek mellett fejt ki erőt. Kigúnyolt lett minden közösségi áldozatvállalás, nevetségessé vált a haza szolgálata a saját zseb szolgálatával szemben, és a társadalom tagjai semmiféle szolidaritást nem mutatnak egymás irányába.

Mindeközben pedig a magyar állam Európa perifériájára sodródott. Szuverenitás jegyei a törvényhozás és végrehajtás szétzüllesztése miatt kiüresedtek, diplomáciailag lenézetté vált, s mindenütt az erő hiánya jelentkezik megmaradt működési területein.

Ma az ország szinte minden szegletében új akarat van formálódóban. A többségi parlament ezen akaratot fogja képviselni. Ennek alapján viszont egy olyan erő kell fellépjen a kormányoldalon, amelyiknek világos eszméje van a haladásról. Ahogy Eötvös mondja, ez ad majd irányt és választ eszközt magának, s ha összefonódik majd a közjó szolgálatával, akkor az erőt dicsérni fogja a szilárd többség.

Már ma is vannak városok, ahol az akarat és az erő összefonódását a közjó legitimálja. Debrecen és Kósa Lajos régóta pozitív példa. Az utóbbi időkben pedig Pécs és Páva Zsolt, valamint Esztergom és Meggyes Tamás is olyan erőt mutat, amelyet a közjó legitimál. Mára elszokott a kaotikus kormányzás mellett a társadalom az erő felmutatásától, ahogyan a rendtől is, s ez óvatosságra kell intse a leendő kormányt. Ám azt is tudni kell, hogy enélkül nincs stabil kormányzás.

A választott eszközöket a törvényes kereteken belül pedig a közjó legtöbbször valóban legitimálja. A Páva Zsolt és a Meggyes Tamás elleni támadások a káoszt szeretők támadása. Azoké, akik képtelenek elviselni, hogy az akarat és az erő a közjót kell szolgálja, és nem önös érdekeket. E támadásokkal viszont a következő kormánynak is számolnia kell, s ez különösen fontossá teszi azt, ami nélkül nincs érdemi kormányzás: a világos eszméket a haladásról.

Debrecenben, Pécsett és Esztergomban tapasztalhatjuk ezt. Az is világos, hogy bírálat és kritika is kell a haladáshoz, ám mérleget mindig csak az elért eredmények, a haladás mértéke alapján lehet vonni.

A készülődő új időkben Orbán Viktor 2000-es Szent István-napi beszéde kell legyen az eszme, egy jelentős parlamenti többség kell legyen az akarat, és az új kormány a közjó érdekében végre vissza kell állítsa a kormányzás és a magyar államiság tekintélyét. Ez Eötvös József mának szóló üzenete.

Zárug Péter Farkas

politológus