Nem úgy, mint Lengyel László, aki kereken húsz évet hibázott, és a diagnózisa is abszolút téves volt, amikor 1989 novemberében, az első szabad választások kapcsán úgy vélte, hogy a „kommunistázó” SZDSZ a legerősebb párt lesz az 1990-es választások után, de nem a parlamentben, hanem azon kívül. Lengyel prognózisa akkor jócskán félresikeredett azáltal, hogy a radikális antikommunista kampányt folytató SZDSZ nemcsak hogy átlépte a parlamenti küszöböt 1990-ben, hanem a szavazatok 21,39 százalékát megszerezve, több mint egymillió szavazó támogatásával, 92 mandátumával a második legnagyobb pártként került az Országgyűlésbe, és lett az Antall-kormány kíméletlen ellenzéke.

Úgy tűnik, hogy 2010-ben is hibás lesz Horn Gyula egykori tanácsadójának húsz évvel ezelőtti előrejelzése, ugyanis a „legnagyobb parlamenten kívüli párt” szerepére is kevésnek bizonyul majd az éppen új elnököt választó SZDSZ. (E címre, a legutóbbi felmérések szerint, az MDF a legnagyobb esélyes, és őt pedig a Legyen Más a Politika formáció követheti.)

A Szabad Demokraták Szövetsége (SZDSZ) közel kétéves belháború után vasárnap tartotta tisztújító küldöttgyűlését, ahol új elnököt és ügyvivői testületet választottak. Az elnöki posztra a három, a közvélemény előtt teljesen ismeretlen ember, Badacsonyi Szabolcs, Retkes Attila, Weinek Leonárd kapott jelölést. Gulyás József nem vállalta. A párt tisztújító küldöttgyűlését azért kellett összehívni, mert a rossz európai parlamenti választási szereplés után Fodor Gábor és az ügyvivői testület több tagja is lemondott. Fodor azt is bejelentette, hogy ősztől már a parlament munkájában sem vesz részt, és még nem tudja, mit kezd magával a jövőben.

A megsemmisült SZDSZ-en belül alapvetően három nagy politikusi út volt a bukásba. Az egyik a Tölgyessy-féle, a másik a Fodor Gábor-i, a harmadik a Pető Iván-i.

Tölgyessy Péter az SZDSZ első időszakának bukottjait, pártból kilépőit, a rendszerváltozás állampárt-mentességében hívőinek bukását szimbolizálja. Fodor a Fideszből inkább az MSZP mellé tántorgó fiatal liberális értelmiség, leginkább a Budapesten kegyvesztett politikusi kör bukottjainak a jelképe, míg Pető Iván az SZDSZ vezérkarának örök lényegét adó, ÁVH-s családi háttérrel és/vagy kitűnő nemzetközi kapcsolatokkal rendelkező belvárosi öreg politikusgárdáját fémjelzi Bauer Tamástól Eörsi Mátyáson és Demszky Gáboron át Magyar Bálintig. Sikeres elköszönőként a sikertelenségben csak Göncz Árpádot és Kuncze Gábort tarthatjuk számon az elmúlt húsz évből, akik jó ütemben léptek félre a mostani frontális ütközés becsapódása elől.

A 2005-ös diagnózisom ma is igaz. Az SZDSZ paktumpolitikájának örökös intrikáiból mind a politikai elitnek – minden oldalon –, mind a társadalomnak elege lett. 2009-re pedig még maguk a liberális szavazók is elpártoltak a bukó Fodor–Pető-karriertípusoktól és másik két pártban keresték „a” liberalizmust.

Korábban is jeleztem, hogy az első nagy bizalomvesztést a szabad demokraták az MDF–SZDSZ-paktum után szenvedték el. A „rendszerellenzékből kormányellenzékbe” program meghirdetése mellett a médiaháborúban már sokan nem értették, hogy a kampányban vadul kommunistázó SZDSZ-esek miért védik a Kádár–Aczél-korszak hatalmi hazugsághengerének leg főbb médiamunkásait, és mi az oka annak, hogy a pártállami idők bűnöseinek felelősségre vonását még az MSZP-nél is hevesebben ellenzik.

Az ötvenhatos múltú SZDSZ-es ügyvivőtől, Göncz Árpád paktum-államfőtől az ’56-osok nagy része ezért vonta meg bizalmát. Már a taxisblokádban vállalt szabad demokrata szerep is kétes politikai hozamú volt, a politikai palettán Tölgyessy Péter pártelnök menesztésével Pető Iván 1992 novemberétől a pártot egyértelműen az MSZP mellé, az állampárti apukák-anyukák világába navigálta.

1994-ben az előző négyéves ellenzékiség és a rutinos politikai rejtőzködés még hozott az SZDSZ számára szavazatokat, de a parlamentben már 29 mandátummal kevesebbet kaptak az 1990-es választásokhoz képest. A 63 képviselő mögött azonban még mindig komoly szavazóbázis állt. Bár az MSZP egyedül is kormányképes volt, az egypárti kormányzás rossz nemzetközi és belpolitikai visszhangokat gerjesztett volna, így koalíciót ajánlott az SZDSZ-nek. A szabad demokraták zsaroló potenciálja pedig médiatámogatottságuknak, és Kis János szavai szerint „a nemzetközi pénzvilág” támogatásának volt köszönhető. Ennek következtében az SZDSZ négy miniszteri helyet kapott, annyit, mint amennyit koalíciós kényszerhelyzetben a kisgazdák kaptak ’98-ban. A paktumpolitika ebben a kormánypozícióban élt tovább ’98-ig. A Horn–Kuncze-ciklusban a radikális jobboldal hangsúlyozta, és maguk a szabad demokraták rendre bizonyították, hogy az SZDSZ „elárulta” a rendszerváltozást, és társadalmi alapja jóval kisebb, mint amilyen erővel részt vesz a magyar politikai életben.

Az 1998-as választásokon a bizalom tovább csökkent az SZDSZ iránt. Ugyanakkor sikeresnek bizonyult az a kommunikáció, amelyben az SZDSZ a „liberális” jelzőt teljesen kisajátította a politikai arénán belül. A magát ekként definiáló 333 260 szavazó viszont már csak a mandátumok 6,22 százalékára és 24 képviselői helyre volt elegendő.

A párt 2000 decemberében új elnökkel – Demszky Gáborral – új politikát hirdetett meg. Az „egyenlő távolság” jelszava azt fejezte ki, hogy az SZDSZ olyan liberális párt akar lenni, amelyik mind a bal-, mind a jobboldaltól egyenlő távolságra van. Valahogy úgy, ahogyan ma az MDF pozícionálja magát a politikai arénában. De Demszky még pártjában sem tudta hitelesen képviselni ezt a programot. Féléves elnöki próbálkozásai egyértelműen a párt parlamentbe jutásának alapvető gondjait tükrözték. 2001 nyarán felállt az elnöki székből, helyére Kuncze Gábort választották.

2000 decemberében a küldöttgyűlés az elnökválasztás mellett egy másik fontos döntést is hozott, meghirdette a korszakváltás – a Fidesz-kormány leváltása – programját. A Csillag István (későbbi gazdasági miniszter), Török Gábor politológus (a Fidesz-kormány tényleges bukása után a Heti Válasz vendégpublicistája), Békesi László volt MSZP-s pénzügyminiszter és több liberális politikus által jegyzett program fő célja Orbán Viktor kormányfői székből való eltávolítása volt. A program futtatását pedig 2001 júliusától Kuncze Gábor ismét az MSZP oldalán hajtotta végre.

A 2002-es kormányváltás sikere igencsak felemás megítéltetésű volt a szabad demokraták szempontjából. A választásokon már csak a szavazatok 5,57 százalékával mindössze húsz mandátumot szerzett, ám a koalíciókényszer újabb paktum eredményeként megint négy miniszteri széket hozott a szabad demokratáknak.

Az SZDSZ végső politikai lecsúszásához az MSZP-n belül végbemenő változások is kellettek. Medgyessy Péter eltávolítása a kormány éléről olyan politikai lavinát indított el a szabad demokraták körében, amelyet visszatekintve talán ők maguk sem akartak. Medgyessy búcsúzóul, hátában az SZDSZ tőrével, még egyet visszadöfött, amikor azt nyilatkozta, hogy „az SZDSZ tele van korrupciós ügyekkel”. Talán nemsokára végre megtudjuk, hogy konkrétan mire is gondolt a volt miniszterelnök.

A Gyurcsány milliárdos neoliberális csapata pedig sikeresen üzente a liberális szavazóknak: „mi MSZP-sek vagyunk, de kapitalistábbak és liberálisabbak az SZDSZ-nél”. A gyurcsányi kalandordemokrácia beköszöntével az SZDSZ is zsákmánnyá vált. Gyurcsány Ferenc hazudozásai a politikai játszadozás és rászedések olyan világát teremtette meg, amelyben az SZDSZ politikusai – Kóka János felemelkedésével – sem tudtak teljesen eligazodni.

A végórák kezdete a 2005-ös államfőválasztás volt. Az agresszív zsarolás, amelyet Szili Katalin ellen folytatott a Kuncze-frakció, Gyurcsánnyal szemben már nem a Horn–Pető-konfliktusok jellegét tükrözte. Ez már más volt, olyan szembenállás, amelyben érezhető volt a felek mindenre elszántsága az önérdek mentén, még akkor is, ha annak kölcsönös vereség az ára.

2006-tól hétről hétre, hónapról hónapra, Gergényi-kitüntetésestől, melegfelvonulásostól, mindenestől. Mindaddig, amíg csalásokkal tarkított elnökválasztások eredményeként minden morális tartalékát felélte a Szabad Demokraták Szövetsége. Nevük végképp kiüresedett, minden politikustípusuk – a mostani névtelen csapat is – csak bocsánatot kérhet a magyar társadalomtól.

A 2,1 százalékos SZDSZ új elnöke, Retkes Attila négy ügyben tette ezt megválasztása után. Legelőször a korrupciós ügyek miatt követte meg a magyarságot. Elnöki célja, hogy a korrupciós ügyektől megtisztítsa a pártot, akkor is, ha nagy nevek is áldozatául esnek a rendcsinálásnak. Bocsánatot kért a határon túli magyarság és a vidék ügyeinek elhanyagolásáért. Szintén elnézést kért az SZDSZ korábbi vezetőinek arroganciája és agresszivitása miatt is. Első elnöki sajtótájékoztatóján vállalhatatlannak nevezte Kóka Jánost, valamint azt, hogy az SZDSZ megszavazta Medgyessy Péter száznapos programját, hogy az őszödi beszéd és a 2006. október 23-i rendőri erőszak után is kiálltak a Gyurcsány-kormány mellett, hogy 2008 májusa óta „álkoalícióban” maradt a párt.

Ha mindezt Retkes Attila megtette SZDSZ-vezetőként, akkor mindaz, amit az egykori FKGP, a MIÉP és a Jobbik együttesen az SZDSZ-ről gondoltak, gondolnak, bájos politikai leánymese az SZDSZ dermesztő valóságához képest.

Zárug Péter Farkas

politológus