Ezek közül talán az egyik legtragikusabb társadalmi törésvonallá a rendszerváltozást követő időszakban a cigány-magyar megosztottság vált 2009-re. A probléma nyilván régi keletű, ahogyan a cigány kisebbség integrációja is több mint két évszázados múltra tekint vissza.

Csakhogy az elmúlt húsz esztendőben a cigányság sanyarú társadalmi helyzetéről egyetlen kormányzat és párt sem beszélt őszintén, a társadalmi konfliktusok feltárásával foglalkozva, hiszen ezáltal pontosan a saját felelőtlen politikájáról kellett volna lerántsa a leplet. Mindig csak fél- , de inkább negyed megoldásokkal elleplezték azokat a komoly társadalmi feszültségeket, amelyek egyrészt a cigány társadalmon belül, másrészt pedig a cigány-magyar együttélés konfliktusaiban keletkeztek.

A pártok, ahelyett, hogy mulasztásos alkotmánysértésüket feloldanák a kisebbségek parlamenti képviseletének megoldásával – félve ezek erejétől – inkább mint lepkegyűjtők a gyűjteménybe, egy-egy cigány képviselőt fognak be, majd a „pártfegyelemnek” nevezett gombostűvel átszúrva őket teljesen halottá teszik a cigányság érdemi képviseletet, miközben ezt a fontos társadalmi kérdést egyben a pártküzdelem területévé változtatják. (Csak zárójelben jegyzem meg, Romániában az alkotmány szerinti kisebbségi képviselők az új demokrata kabinet partnereként kormány-tényezők. Olyanok, akik nem zsákmányszerzésből szavaztak Emil Boc kormányára, mint az RMDSZ, hanem saját nemzetiségük számára kívánnak ezzel kulturális, intézményteremtő és nyelvmegőrző támogatásokat kicsikarni.)

A cigány-magyar társadalmi törésvonal kezelése teljesen zsákutcába futott az elmúlt nyolc évben. A látszateredményekkel, néhány ösztöndíjjal, értelmetlen konferenciákkal és találkozókkal takarózó MSZP-SZDSZ a kisebbségi politikát totálisan a politikai zsákmányszerzés területévé tette. Az elherdált milliárdok mellett a kormányzat totálisan hiteltelenné vált. Az ellenzéki oldalon is mindössze egy jelentős megszólalás volt a kisebbségek nemzethez tartozásának kormányzati negligálása kapcsán, amikor is Farkas Flórián Lungo Drom-elnök teljesen joggal sérelmezte, hogy a 2008. október 18-ra összehívott Nemzeti Csúcsra a kormány még csak hallgatóságnak sem hívta meg a tizenhárom hazai kisebbség vezetőjét.

A hivatalos cigánypolitika elhiteltelenedéséhez a kormányzati cigány politikusok újabb és újabb botrányai szintén hozzájárultak, és ezek tovább növelték a társadalmi intoleranciát, és a cigány-magyar törésvonalat, ugyanis az átlag magyar állampolgár nem azt mondja a cigány politikusok botrányai kapcsán, hogy „lám oda kerültek, és ők is lopnak”, hanem azt mondják „lám, mindegy hova kerül a cigány, az lop”. Vagyis az ostoba sztereotípiákat az elmúlt évek rokonsági alapon szerveződő Mohácsi Viktóriás, és törvénybe ütköző Kolompár Orbános cigányvezetése tökéletesen újratermelte, ahelyett hogy ha már eredménnyel nem is, de legalább személyes példamutatással enyhítette volna.

Ezek után ne csodálkozzon senki, ha Marian Cozma meggyilkolása, vagy a Galgagyörkön és Sajóbábonyban történt, lumpen cigányság által elkövetett agressziókat megtapasztalva „cigánybűnözés”-ről beszélnek. Ahogyan a legszegényebb cigányokban is teljesen joggal harapódzott el a mindennapos félelem a máig tisztázatlan faji indíttatású barbár és aljasul orv támadások után, amelyeknek talán soha nem fogjuk megtudni, kik voltak az igazi felbujtói, netán megrendelői.

Mindenesetre mindezek együttesen szabadították ki az álságos pozitív diszkriminációs kommunikációból a cigány-magyar törésvonal problematikát. Állandó politikai topikká a kérdést a Jobbik tette. Ők e törésvonalak nyílt társadalmi konfliktusaira, ezek büntetőjogi oldalára és a cigány szegregáció közösségen belül keresendő okaira helyezték a hangsúlyt, s e konfliktusok nagyobb erő általi rendezhetőségét hirdették meg politikai programként. Ráhangoltak mindarra a sztereotípiára, amelyeket a szocialista–szabad demokrata cigánypolitikusok magatartásukkal és kormányzati eredménytelenségeikkel már évek óta csak felerősítettek.

Kalandorévadunkban mindezen események, jelenségek közepette is csak szőrmentén és ismét álságos européerségbe öltöztetve szólalt meg a kérdésben a klón-kormány feje az őszi parlamenti ülés nyitónapján, amikor is megtudhattuk végre, hogy az elkövetkezendő tíz év legsürgetőbb problémája a cigányintegráció lesz. De még az ellenzék vezére is kénytelen volt megszólalni a Cozma-gyilkosság után szofisztikálva a jobboldali szavazótábornak a Fidesz és a Jobbik közötti különbséget, miszerint „cigánybűnözés nincs, de cigány bűnözők vannak”.

A kormányzati hiteltelenség és az ellenzéki tehetetlenség, amiben telt a 2009-es év, tökéletesen megmutatkozik a cigányság társadalmi problémáinak kezeletlen és mára több településen szinte kezelhetetlen jellegében. Sajnos nem véletlenül mondta Miskolc polgármestere, hogy polgárháborús viszonyok vannak kialakulóban, s bizony a szocialista vezetésű város saját szocialista igazságügy-minisztere ellenében védte meg Miskolc rendőrkapitányát, aki ki merte mondani, hogy sajnos igenis muszáj cigány bűnözésről beszélni, ha tíz elkövetőből nyolc cigány származású.

De kalandorévadunkban szintén hardcore témának bizonyult a cigányság szociális helyzete, segélyezési problematikája és a bűnözés témaköre az állampolgári jogok országgyűlési biztosa és egy borsod megyei Fidesz-képviselő számára is.

Az ombudsman szerint figyelmeztetni kell a társadalmat a „cigánybűnözésre”. Szabó Máté még tavasszal a Figyelőnetnek adott interjújában úgy fogalmazott: „ez a fajta bűnözés nem tekinthető csupán adatvédelmi és kisebbségi kérdésnek”. Az országgyűlési biztos az interjúban azt mondta: egy cigány önkormányzati képviselővel és egy kriminológussal folytatott beszélgetéséből „kirajzolódott a kimondhatatlan: a »cigánybűnözés« profilja”. Szabó Máté azt is mondta, hogy ez a megélhetési bűnözés sajátos fajtáit jelenti, másrészt a cigányoknál gyakori a kollektív elkövetés. „Egy kollektivista társadalmi, szinte törzsi csoportról van szó, szemben a magyar társadalom nagymértékű individualizáltságával” – fogalmazott az állampolgári jogok országgyűlési biztosa.

„Ha van egy bűnmegelőző funkciónk, amit felvállalunk, akkor ha látjuk a bűnöző profilt, arra figyelmeztetni kell a lakosságot, és világosan nevén kell nevezni” – jelentette ki, hozzátéve, „én nagyon örülök, amikor a kisebbségi biztos és az adatvédelmi biztos bilaterálisan meg akarják oldani a kérdést, de ezt a többségi biztos, azaz jómagam nélkül nem lehet. Mert a magyar társadalom többségének az az érdeke, hogy ha fenyegeti valamilyen specifikus bűnözői csoport, akkor arra hívják fel a figyelmét” – nyilatkozta az állampolgári jogok országgyűlési biztosa.

Szabó Mátét korántsem radikális jobboldali, de még csak konzervatív nézeteiről sem ismerjük a politikatudományi szerzők közül, mégis az egész balliberális média rárontott és bocsánatkérésre kötelezte hangos lemondásra való felszólítások közepette.

Az ombudsman az előbbinek eleget tett, az utóbbit megúszta: nem távozott hivatalából. Nem volt ilyen szerencsés Edelény polgármestere. Molnár Oszkár szeptemberben egy június 24-i önkormányzati ülésen elhangzott mondatai miatt került a támadások középpontjába. Emlékezetes a Fidesz edelényi képviselője azt mondta, hogy több helyről jelezték neki, hogy körzetében két faluban cigány kismamák szándékosan ártanak magzatuknak a nagyobb szociális segély reményében, ami a sérült gyerekek után jár. A nyári uborkaszezonra nem érte meg előhozni a témát a balliberális média-kommandónak. Megvárták a parlamenti ülés kezdetét, hadd szabadkozzon, vagy határolódjon el a Fidesz. Bár igaz, hogy a nyíltan kádárista Moldova György egy évvel korábban hasonló szörnyűségekről írt borsodi monográfiájában és igaz, hogy Veres János felesége hasonló hírekkel rémisztgette párttársait a szociális munkacsoportban, Molnár Oszkár mégsem élte túl politikailag a támadásokat, pártja nem indítja újra jelöltnek a 2010-es választásokat. (A parlament ellenzéki folyosóját igencsak megosztotta ez az eset, és több sajnálkozó fideszes honatya szerint inkább Molnár egy másik interjújában a zsidó uralomról szóló mondatai okozták bukását – „a cigányozást még megúszta volna”.)

Mindeközben az érdemi integráció terén semmi nem történt. bár Bajnai miniszterelnök kétszáz új cigány közalkalmazottat akart felvenni a közigazgatásba úgy, hogy néhány héttel azelőtt hirdették meg a létszámstopot a közszférában. A szocialista romaprogramok pedig mintha Zuschlag-szagúak lennének. A Romaversitas pénzosztásai és elszámolásai korántsem javítják a cigánypolitika megítélését, ahogyan Kolompár Orbán sem találja a bíróságon, hogy hova tűntek a cigányság felzárkóztatására szánt milliók az Országos Cigány Önkormányzat kasszájából.

Mindeközben mind a vidéki cigányság, mind a vidéki magyarság úgy érzi, elfelejtette és magára hagyta őket a magyar állam. A tehetetlenség vákuumába pedig betolakodott a Gárda, mint a Jobbik által ajánlott gyógyszer a betegségre, s néha már tényleg nem értünk semmit, amikor azt halljuk, hogy cigány asszonyok kértek, s kaptak védelmet a cigánybűnözés megfékezésére létrejött Magyar Gárdától.

Pedig megoldás nincs, mert kalandorévadunkban miközben a politikai osztályban finomkodó, lényegkerülő européer kommunikáció mentén zajlik a diskurzus a cigányság problémáiról, aközben teljesen világossá vált, hogy a magyar társadalom cigány-magyar törésvonalát a gejzírként feltőrő nyílt agresszió kezdi uralni.

(Folytatása következik)

Zárug Péter Farkas

politológus