A kérdések kétirányúak a kétharmaddal kapcsolatban. Egyfelől múltorientáltak, és azt kérdezik, milyen okok és hogyan vezettek a kétharmadhoz, másfelől jövőorientáltak, és azt kérdezik, vajon hogyan és mit fog kezdeni a Fidesz ezzel a kétharmaddal a kormányzás időszaka alatt.

Érdemes mindkét idődimenzió legfőbb kérdéseire való válaszokat összegezni. Arra a kérdésre, hogy milyen okok és hogyan vezettek a Fidesz kétharmados győzelméhez és a politikai paletta földrengésszerű átalakulásához, több nézőpontból kíséreltek meg választ adni.

Az egyik ilyen alapállás az, hogy a 2010-es választásokat a rendszerváltozás folyamataként értelmezik, amelyben a politikai inga hol jobbra, hol balra ingott ki az elmúlt húsz évben, s most éppen egy jobboldali kilengése van, s valószínűnek tartják azt is, hogy nyolcéves baloldali kormányzat után most nyolcéves jobboldali kormányzat következik. Ez a felfogás egyfajta permanens rendszerváltozás keretén belül értelmezi a mostani eredményeket.

A másik megközelítés alapja az, hogy a rendszerváltozás politikai ingája 2006-ban, a szocialisták ismételt győzelmével érdemben megállt. Csakhogy már e győzelem is annak volt az eredménye, hogy a rendszerváltozás programja deficitesen, számtalan minőségi problémával és társadalmi csapdával működött 2006-ig, az MSZP ismételt győzelméig. Ettől kezdve viszont már egy erőteljes demokrácia-átalakulás következett be négy év alatt, s a mostani eredmények ebből a deficites demokráciából, s nem egy permanens rendszerváltozásból vezethetők le. Ez utóbbihoz csak lazábban, hálószerűen köthető a mostani eredmény.

Jómagam a kétharmados kormányzati többség deficites demokráciából való levezetésének a híve vagyok. Vagyis annak, hogy a 2006-ban lezárult, de deficitesen lezárult átmenet után, az első jelentős demokrácia-átalakulás pont azért volt lavinaszerű, mert az átmenet pártjainak kilencven százaléka erodálódott, és kifutotta pályáját a rendszeren belül. Katasztrofális vereségük, illetve parlamentből való kiesésük jelzi, vége egy korszaknak, s egy új kezdődött el.

De mivel magyarázható közvetlenül a kétharmados többség bekövetkeztének lavinája? Egyrészt azzal, hogy az állampárt utódpártja a rendszerváltozásban egy olyan anyagi és politikai zsákmányszerző párt lett, amelyikben a zsákmányszerzés logikája Gyurcsány Ferenc és milliárdos körének megjelenésével felülírta a demokrácia morális kódjait, s 2006 őszétől az is kiderült, hogy a zsákmányszerzés minden moralitást nélkülöző volta korántsem jelent jó kormányzástudást. E kettő együtt, vagyis a demokrácia morális kódjainak be nem tartása, valamint a rossz kormányzás és az akár korrupcióba átmenő vehemens zsákmányszerzés képessége a bizalom totális társadalmi felszámolásához vezetett az MSZP és kistestvére, az SZDSZ oldalán.

Másrészt ezzel párhuzamosan a Fidesz két választási vereség után is egyben tudta tartani szavazóit, 2002 után jó hatalomtechnikai módszerekkel, 2006-ban pedig azért, mert vereségével erkölcsi többlet keletkezett nála azáltal, hogy Gyurcsány Ferenc lelepleződött, amikor beismerte, hazugságok sokasága által és az államháztartás valós számainak elhallgatása árán tudott csak nyerni. Egy pártarénában a politikai bizalom is zérus összegű játékként jelentkezik. Ha nagymértékben kezd hiányozni valahonnan, akkor nagymértékben kezd jelentkezni valahol másutt.

A Fidesz 2006-tól folyamatosan képes volt azt üzenni a társadalomnak és saját korábbi szavazóinak: mi készen állunk arra, hogy ezt a hazug kormányt leváltsuk, már csak ti hiányoztok hozzá! Vagyis a magyar társadalom döntő többsége az, akiket vár a változáshoz a Fidesz. Ezt úgy tudták folyamatosan kommunikálni, hogy a világgazdasági válság megérkezése után szinte nem is volt jelentősebb elemző, aki bármilyen csekély esélyt adott volna a szocialisták túlélésének, kiknek jelképes bukása már a 2009-es EP-választásokon bekövetkezett.

Harmadrészt a lavinaszerű pártmozgásokat a már említett szocialista kormányzásképtelenség és a válság hatására jelentkező radikalizmus erősödése hozta.

A pártpalettán – ekkor még parlamenten kívül – ugyanis megjelent egy olyan „keresztbe fekvő” párt, amelyik egyszerre tudta megszólítani a kiábrándult szocialistákat Orbán Viktor bírálatával, másfelől sikerrel kínált alternatívát a kiábrándult jobboldali szavazóknak a súlyos társadalmi problémák kapcsán, a cigányság integrációjától a magyar termőföld uniós moratóriumáig.

Az EP-választás listás rendszere pedig könnyebben tette lehetővé az ötszázalékos küszöb átlépését, s egyéni jelöltek hiányában, jó kampánnyal a Jobbik igen jó eredményt tudott elérni a 2009-es EP-választásokon, és kiszabadult a kispárti fogságból. Jelenléte azonban hasznot is hajtott, mert a centrumba tolta a Fideszt, s a változásra szavazó bizonytalanok mérsékeltebb része előtt világossá vált, hogy ha elmennek szavazni, akkor nincs más, akit választhatnak, „csak a Fidesz”. Ezért is lett ez utóbbi megállapítás a Fidesz-kampány egyik központi jelmondata.

Végül a kétharmados kormánytöbbség kialakulásához nagymértékben hozzájárult a spekulatív politika elutasítása a társadalom által. Az átmenet pártjai 1989, az Ellenzéki Kerekasztal-tárgyalások óta állandóan spekuláltak a hatalomról, a hatalommal, a hatalomért. Zsaroltak, paktumoztak, zsákmányt szereztek és a választót csak szükséges rossznak tartották a demokráciában. Kivételt, tervszerű építkezést, s hihető érdeklődést a választók iránt mindössze a Fidesz tudott felmutatni és fenntartani hosszú távon.

A spekuláló politika bár őt is jellemezte időnként, ám hitelességét azért nem vesztette el, mert eközben nem adta fel a választókra való reagálásának igényét, s nem veszítette el ennek a képességét sem. A spekulatív politika eredményeként jelentkező elitellenesség protestszavazatai így a Fideszt nem büntették, sőt a bizonytalanok közel félmilliós tábora inkább hozzájuk szegődött.

A magyar választók 3,8 milliója tehát amikor a Fideszre, a Jobbikra és az új LMP-re szavazott, akkor valóban hitt abban, hogy nemcsak kormányzati, hanem történeti mozgás is lezajlik Magyarországon 2010-ben.

Mindezek tehát együttesen vezettek a Fidesz kétharmados többségéhez s az új parlamenti patkóhoz. Ám adódik a kérdés, mit fog kezdeni ezzel a többséggel a Fidesz? Jogosak-e a diktatúra víziói az ellenzék oldaláról, s milyen társadalmi feszültségek húzódhatnak a széles kormányzati lehetőségek és a kétharmados felhatalmazás mögött álló társadalmi elvárások között?

Az alkotmányozó erejű parlamenti többség mögött ma a választók kétharmada áll. Így a Fidesznek az alkotmány és a kétharmados törvények sorát nemcsak széles társadalmi felhatalmazás, hanem széles társadalmi támogatottság mellett van módja végrehajtani. Egy ideig. Ugyanis a mindenkori kormánypártok kötelezően szembe kell nézzenek azzal a ténnyel, hogy bár parlamenti erejük megmaradhat a ciklusban, társadalmi támogatottságuk csökkenni fog a kormányzás előrehaladtával. A diktatúra vádját pedig szintén a nagy társadalmi támogatottsággal és a jogszerű kormányzással tudja leginkább hárítani a Fidesz. Így a nagy struktúra-modernizáláshoz minél hamarabb neki kell kezdjen a kormánypárt, amíg gyenge az ellenzék állandó diktatúrával való riogatása, s nagy a kétharmados többség érdemi társadalmi támogatottsága.

A kormányzatnak ez szándéka is. Orbán Viktor és a vezető fideszes miniszterek mind erre tesznek utalást. A nagy kihívás inkább abban áll, hogy milyen feszültségek húzódnak a kormányzati cselekvések és a társadalmi elvárások között.

A legnagyobb feszültség az ország anyagi helyzete és a választói irreális elvárások között tátong. A magyar társadalom az egész közép-európai régióban a leginkább materialista szemléletű és anyagi fogyasztásra orientált. A GfK Hungária, a KSH, valamint az Eurobarométer kutatásainak sokasága igazolja, hogy a magyar választót semmi más nem érdekli a politika világából, csak a bővülő fogyasztásra vonatkozó, eléggé paternalista jólét ígérete. Beszédes az a tény is, hogy a környező országokhoz viszonyítva Magyarországon rendelkeznek a legtöbben hitellel, miközben szintén itt találjuk a legkevesebb banki megtakarítással rendelkezőt. Az Eurobarométer 2009 őszi rémisztő adata szerint Magyarországon 44 százalékkal voltak többen azok, akik helyeselték azt az állítást, hogy „a gazdasági növekedésnek elsőbbséget kell kapnia Magyarországon még akkor is, ha ez hatással van a környezet állapotára”. Ez az eredmény az egész EU-ban messze a legrosszabb. A Gallup felmérése szerint a Fidesz-szavazók 40 százaléka inaktív, vagyis a jóléti elvárások náluk még inkább jelentkeznek, az amúgy is általánosan nagy fogyasztói elvárások mellett.

Mindezek alapján a kétharmad bár jó esélyt ad a struktúra modernizálásra a Fidesznek, ám ennek iránya rövid távon korántsem biztos, hogy egybeesik az irreális jóléti elvárásokkal. A gyors, de minőségi kétharmados változtatások így most különösen fontossá váltak, hiszen az időmúlással hiába maradna a parlamenti többség a kormány mögött, jelentősen visszaeshet a tényleges társadalmi támogatottság. Ez utóbbi eredményeként pedig mind az LMP, mind a Jobbik sikeresen rabolhat rá a Fidesz parlamenti frakciójára, s néhány képviselő ellopásával vihetik az anyakocát is, a kétharmados parlamenti többséget.

A szerző politológus