„A borravalónak ez az utólag, önként, a végzett szolgáltat mértékében s elismerésként adott formája a mai magyar gyakorlatból már majdnem teljesen kiveszett, s elfoglalta helyét a már-már kötelező kvázi-borravaló, illetve pontosabban a kenőpénz, jatt vagy megvesztegetés, amit a szolgáltatást nyújtók, külön-külön is, de céhszerűen egybehangolva is, kikényszerítenek, kizsarolnak a szolgáltatást kérőtől, a nyílt vagy leplezett, a szelídebb vagy kíméletlenebb zsarolás legkülönfélébb eszközeinek igénybevételével.”

Nem gondolta volna Hankiss ’83-ban, hogy egy rendszerváltozás, a „szabadság kis köreinek” kibontakozása és huszonhét év eltelte után szinte visszasírjuk a pártállami – a diktatúra miatt – mérsékeltebb, de legalábbis kordában tartott korrupcióját.

Úgy tűnik, a Magyar Szocialista Párt, mint államot és társadalmat pumpáló, az intézményeket rendre kifizető helyként értelmező, minden moralitástól megszabadult zsákmánycsapat végképp lelepleződött a Hagyó-ügyben.

A „Big Boss” rendszer arcát teljes egészében a Magyar Nemzet leplezte le egy Balogh Zsolttal, egykori BKV-vezérrel készített interjúban. A BKV-ügyben meggyanúsított Balogh arról beszélt, hogy hogyan működött a politikai gépezet a BKV-nál és azt állította, hogy Hagyó Miklóstól kapott utasításokat előnytelen szerződések kötésére, minden apró személyügyi és szervezeti kérdésről egyeztetnie kellett vele tanácsadóján keresztül, és dobozokban több tízmillió forintot kellett átadnia neki. A pénzt Balogh szerint a BKV-nál adták össze a Hagyóhoz közel álló vezetők, ők pedig BKV-körüli cégektől szerezték. Balogh azt is állította, hogy Hagyó egyszer torkon ragadta őt, azt követelve, hogy a korrupt rendszer működtetésébe – előnytelen szerződések, személyi összefonódások, pénzek áramoltatása – ő is simuljon bele, és tegye a dolgát, na nem a törvény, hanem Hagyó szerint.

Vagyis mindaz, amiről Hankiss írt, a BKV-nál tankönyv szerint valósult meg. Van egy köztulajdonban lévő cég, amelynek politikai felelőse a főpolgármester és helyettese. A cég mint lehetséges zsákmányterület jelentkezik az érte felelősséggel tartozók körében, s nem a „rendeltetés szerű üzemeltetést” folytatják, valamint „a jó gazda gondosságát” gyakorolják, hanem mint kifizető gépezetet kezdik üzemeltetni.

A gazdasági racionalitás helyett a céget eluralja a politikai vámszedők önös haszonszerzésének a logikája, amelynek alapján a humánerőforrás racionalitását leváltja az rokonsági, baráti, barátnői és urambátyám alapú foglalkoztatás, a közbeszerzés célracionalitását leváltja a kenőpénz visszaosztásában fontos szerepet játszó személyes bizalmi viszony, a jog logikáját pedig felváltja a jogtechnikai spekuláció. S mindeközben minden áron felül vagy alul működik, de soha nem árában. A baráti alkalmazottak mindig munkájukhoz képest túlfizetettek (ha egyáltalán dolgoznak), ha baráti, vagy tejelő cég megrendeléséről van szó, az árak szintén kúszhatnak a csillagos égig, ha végkielégítésről van szó, az lehet teljesen irreális összeg, ám ha valamit el kell adni, akkor az mélyen piaci ár alatt kel el, mert az eladási és a piaci ár közötti különbözet maga a zsákmány.

Balogh Zsolt elmondása szerint az első telefon 2007 novemberében jött, „egy informatikai beruházást érintett, amit egy bizonyos cég nyert el ”, „aligha” tiszta körülmények között. Balogh szerint azt mondták neki a telefonban, hogy a győztes cég majd jelentősen árat fog emelni, és a vállalt határidőt is kitolja, ez a bevett eljárás. „Lehet, hogy az effajta pályázatok formailag a legkedvezőbb ajánlattal nyernek, de utólag mindig jönnek ezek a módosítások, a megemelt árral és a határidővel bűvészkedéssel ” – mondta Balogh a Magyar Nemzetnek.

Az Origo megírta, hogy ez a vállalkozás a C.C. Soft Kft. volt. A cég megbízásáról már korábban kiszivárgott, hogy egy BKV-s belső ellenőrzés is azt állapította meg, hogy az informatikai cég a százmillió forint megbízási díjért olyan rendszert épített ki, amely az alapvető elvárásoknak sem felel meg. A kiszivárgott jelentés kifogásolta többek között azt, hogy a C.C. Soft ugyan 85 milliós ajánlattal nyerte el a munkát, de a szerződés összegét később 99 millió forintra módosították.

A jelentés készítői ezért azt javasolták a BKV vezetésének, hogy tegyen feljelentést az ügyben, így a C.C. Soft által kötött szerződés az egyike lett annak a több tucat megállapodásnak, amelyek miatt a közlekedési vállalat vezetősége feljelentést tett.

Vagyis mindaz, ami Demszky és Hagyó alatt működött a fővárosban, az a politikai korrupció vegytiszta képletét valósította meg „külön-külön is, és céhszerűen egybehangolva is”.

Amit Balogh Zsolt elmondott, az nem csak egy önkormányzati cég korrupciós ügye, hanem kor- és kórrajz is egyben. Húsz év SZDSZ-MSZP kicsiszolt uralmának mechanizmusa tükröződik benne. Nem eseti, egyedi jelenség, hanem rendszerleírás. A Tocsik-ügy még csak rávilágított egy esetleges rendszerszerű fosztogatásra, de alapvetően eseti, egyedi volt.

A főváros ügyei és az elmúlt egy évben a BKV botrányai viszont a gépezetet, és annak szocialista–szabad demokrata irányító politikusait leplezte le. Azt, hogy miként fosztották le, rabolták ki a gazdatestet a zsákmányszerző hadnak induló, de mára nyilvánvaló parazitává átváltozó balliberálisok.

Ha áttekintjük a BKV gazdálkodását, abban benne van – mint cseppben a tenger – az egész Horn–Medgyessy–Gyurcsány–Bajnai-kormányzat közjavak iránti felelősségének a látlelete. Benne van a soha nem áron, hanem mindig az önérdek alapján való alul, vagy fölül árazásrendszere, amelynek nyílt, pöffeszkedő, torokszorongató zsarolása korrupttá tesz mindenkit, aki élni akar, még ha undorodik is a rendszertől, vagy eltaszít, lenyom, megfojt mindenkit, aki nem közülük való. E rendszer relativizálta a politikai felelősség értelmezését, amelyet legtágabban Hunvald Györgynek sikerült értelmeznie, aki a rácsok mögött is fenntartja politikai tisztségét némi vámszedés érdekében. Demszky politikai felelősségről való gondolatait már elemeztem e hasábokon.

Bizony nem sokban tér el Hagyó Miklós értelmezése sem. Bár ő március 7-én délelőtt felfüggesztette tagságát az MSZP-ben és lemondott a párt XII. kerületi elnöki posztjáról is, mert „nem kívánja nehezíteni az MSZP helyzetét a kampány alatt, tehernek érezte magát a kialakult helyzet miatt”. Ám képviselői tisztségéről, ami érdemben a politikai felelősség levonását jelentené nem mondott le. Vagyis Hagyóban is van valami Demszky-attitűd e téren.

Demszky főpolgármesteri felelőssége kapcsán néhány hete azt mondta, hogy bár van felelőssége a főváros korrupciós ügyeinek áradata miatt, ám nem mond le, mert ha „azt elvállalnám, az azt jelentené sokaknak, hogy ők is felelősök, miközben ők nem, így nem szerzek örömöt ellenfeleimnek lemondásommal.”

Valahogy ezt a felfogást árnyalta a most már közvetlenül érintett Hagyó, amikor pártja nyomására lemondott a budapesti listán elfoglalt harmadik helyéről és közgyűlési mandátumáról, felfüggesztette párttagságát és lemondott kerületi elnöki posztjáról is. Ám, nem mondott le képviselői mandátumáról.

Nyilván azért, mert ez biztosítja számára a képviselőknek járó mentelmi jogot, amivel a kormányalakulásig hátra lévő két-három hónapban még elvarrhat néhány szálat a jogi felelősségre vonás előtt. Talán mindössze ennyit kért pártja elnökségétől a végső bukás előtt. „Hagyó Miklós ártatlannak vallja magát, állítása szerint tisztázni is fogja magát” – mondta zavartan Nyakó István az MSZP szóvivője Hagyó bejelentése után.

Vagyis ezek már tényleg a szocialista végjáték utolsó etűdjei, amely után világosan megértjük majd, hogy miért ment tönkre az ország, benne mint ordító felkiáltó jel Budapest tömegközlekedése, és miért működött újra és újra annyira kevéssé hatékonyan a magyar állam gépezete, ha a szocialisták és szabad demokraták kezére jutott. A válasz pedig az, amiben szintén állampárti kontinuum mutatkozik 1983-tól egészen napjainkig, a rendszerszerű hivatali és szocialista korrupció, a kikényszerített borravalók oligarchikus rendszere miatt. Ebben a rendszerben – írja Hankiss – „Ha pedig nincs borravaló, akkor az ügyfelek számára elviselhetetlenül alacsony szintű szolgáltatást kell nyújtani, s ezzel késztetni, kényszeríteni, zsarolni őket a lejattolásra. A borravaló kikényszerítésének ez a gyakorlata tehát így a maga összhatásában csökkenti a társadalmi hatékonyságot, a társadalmi összteljesítményt. Sőt talán még egy olyan statisztikai összefüggés is felállítható, hogy minél inkább növekszik a várható, kicsikarhatónak vélt borravalók összege, annál inkább csökken a teljesítmények borravaló nélküli átlagszintje.”

Úgy tűnik a szocialisták-szabad demokraták borravaló nélküli kormányzás tudományának átlagszintje a fenékmeder legaljára ért. Az egyre nagyobb kizsarolt vagy elvárt kenőpénzek egyben a rendszer totális működőképtelenségébe fullasztotta a főváros vezetését és remélhetőleg pártjaik eltűnéséhez vagy totális átalakulásához vezet e bénultság lelepleződése.

Zárug Péter Farkas

politológus