A miniszterelnök által okozott demokráciaromlásnak és az egész gyurcsányi ciklusnak tulajdonított morális és gazdasági csődnek az SZDSZ egyenrangú tettestársa.

Elhibázottnak is tartottam a Fidesz és Fidelitas korábbi közös kampányát, hogy „Gyurcsány a hibás!”. A demokratikus intézményeinknek a hatalmi célú kiforgatása, és a „demokratikusság” értelmezésének kizárólag a jogszerűségre való korlátozása ugyanis a szocialisták és a magukat liberálisnak nevező eszdéeszesek együttes műve. Nem csoda, hogy a távozó kormányfő és a liberális törpepárt az új miniszterelnök-keresés feladatában is tökéletes minimál-demokráciát valósít meg, amikor a rendszerváltozás utáni kormányzatok bizalmi minimumán álló MSZP-s kisebbségi kormányt formálisan akarják megújítani. Vagyis mindent megtesznek azért, hogy a demokrácia morális kódjai szerint szükségszerű előre hozott választásokat elkerüljék.

Az SZDSZ ifjú politikusa pedig sérelmezi, hogy Sólyom László miért gondolja úgy, hogy bár a konstruktív bizalmatlanság alkotmányos eszköz a miniszterelnök lecserélésére, mégis egy előre hozott választás önthet tiszta vizet a pohárba. A demokratikusságnak ismét redukált értelmezése tombol az egész közéletben, csakhogy ennek iszonyú terhű lólába jól kilóg az új miniszterelnök keresésének és megtalálásának folyamatában.

Múlt héten két nap alatt összesen kilenc név jött számításba a leendő miniszterelnöki bársonyszék betöltésére. A sértődés elkerülése végett abc-sorrendben: Bokros Lajos, Felcsuti Péter, Glatz Ferenc, Jaksity György, Patai Mihály, Pongrácz Antal, Sraub Elek, Takács János, Vértes András. Kik ezek? Mind csupa miniszterelnöknek megfelelő személy? A társadalom egy részének, annak többségének bizalmát bíró személyek ők? Csupa közért tenni akaró státusférfi? Ők mind korunk legnagyobbjai?

Ha igen, akkor jól áll a magyar társadalom a politikai szereplők tekintetében.

Még örvendetes is lehet, hogy ilyen rövid idő alatt ily sok alkalmas jelölt van a legfőbb végrehajtó hatalom fejének. Csak sajnos e névsor korántsem oly fényes, mint Andrássy, Lónyai, Eötvös, Deák, Trefort, Pauler, Wenckheim, Tisza, Bitto, Fejérváry, Szapáry, Széll stb. akik a dualizmus idején mind nagy státusférfiak, az MTA tudós-politikusai, és többségében miniszterelnökségre felkészült politikusaink voltak. Olyan kortársak, akik bár vitáztak egymással, de nem volt kérdéses, hogy mind koruk legnagyobbjai közé tartoztak.

Nem kívánom elvitatni egyetlen miniszterelnökségre szóba jövő személynek sem a tehetségét azon a területen, ahol tekintélyt és pozíciót szerzett magának, csakhogy nevük miniszterelnök-jelölti kalapba dobása része annak a kalandordemokráciának, amely Gyurcsány Ferenccel és Kóka-Fodor eszdéeszével szabadult Magyarországra. Nevük – saját érdemeik mellett is – nem a nagy státusférfi bőséget szimbolizálják, hanem azt a nómenklatúra-eldorádót, amely Magyarországon a pártállami idők után újra felemelkedett demokratikus köntösben. Országmegmentőt keres egy volt KISZ-Demisz-titkár, bukott miniszterelnök Aczél György titkárságvezetőjével, egy idősebb volt ELTE-s KISZ-titkárban, a rendelésre dolgozó, válság küszöbén válságot nem érzékelő gazdaságkutatóban, az ország aranykészletét elherdáló bankárban, a Szovjetunióban nemzetközi kapcsolatokat tanuló bankárdiplomatában, és a „tőzsdecápa”-ként fungáló Biszku-protezsált értéktőzsde elnökben.

Ők hát korunk vitathatatlan legnagyobbjai? Ők a munkásságukban mindig a köz javát néző státusférfiaink? Akik mind miniszterelnökségre felkészültek és alkalmasak? Vagy inkább ők e torz rendszer egyszerű szereplői. Neveik kavalkádja pedig a posztgyurcsányi állapot relativizált demokráciafelfogását tükrözi.

Azt, hogy egy gyurcsányferenc után igazából bárki, vagyis mindenki szóba jöhet a miniszterelnöki székbe a nómenklatúra-eldorádóból, aki nem tiltakozik ellene. A korpa közé keveredett nevek és személyek mindegyike úgy nyilatkozott, hogy megtiszteltetés számára az, hogy neve szóba jött az MSZP–SZDSZ-tárgyalások ideje alatt. Na, hát ezért részei ők a rendszernek, mert ez nekik megtiszteltetés.

A posztgyurcsányi szocialista–liberális kormány miniszterelnökének szóba jönni ugyanis egyenesen szégyen! Több szempontból is.

Leginkább azért, mert maguk a tárgyaló felek is kényszermegoldásként tárgyaltak minden jelöltről. Olyan személy kerestetett, aki eleve a kényszerben is megtiszteltetést látott.

Szégyen, mert nem társadalmi népszerűségük és szakmai kompetenciájuk, hanem a globális uralmi rendet megértő és ehhez idomuló jellegük és/vagy nómenklatúra-kötődésük miatt dobták nevüket a „miniszterelnök kerestetik” kalapba.

Szégyen az is, hogy e személyek közül egyik sem mondta azt, hogy személyemet szóba se hozzátok, mert nincs társadalmi közmegegyezés miniszterelnöki alkalmasságomról, s így a minden idők legtehetségtelenebb kormányának közvetlen jogfolytonos működéséhez egy óráig sem akarom, hogy nevem hozzátapadjon.

Szégyen, hogy egyik párórás jelölt sem mondta azt, hogy elnézést, tudtommal a demokráciákban a sikertelenség miatti politikai felelősség viselése a hatalomról való lemondásban, nem pedig a felelősség átruházásában áll.

Deák Ferenc állítólag egy meg sem történt választókerületi botrányért is visszaadta egykor mandátumát, pedig társadalmi támogatottsága soha nem látott magasságokban szárnyalt. Újra is választották.

Csakhogy a választás, mint a demokrácia sine qua non-ja a nómenklatúra-eldorádóban szóba sem jön már. Mindaddig, amíg van jogtechnikai lehetőség a hatalom megtartására, addig nincs miről beszélni. A választás mint lehetőség csak végső rosszként jöhet szóba.

„Oh tempora, oh mores! Óh idők, óh, erkölcsök!”, kiálthatunk fel Cicero Catilina elleni beszédének mondatával. És egyetlen MSZP-SZDSZ „független-szakértő” miniszterelnök-jelölt sem kiáltott fel: Állj, nevemet szátokra ne vegyétek! Ellenkezőleg, még nevük elhullásakor is megtiszteltetésről beszéltek! Mi van?

Még néhány héttel ezelőtt is azt hittem, hogy már tényleg nincs lejjebb, ettől jobban kiüresítve már nem lehetnek demokratikus intézményeink. Ennél már nem lehet jobban kiforgatni a demokrácia értelmezését. Valóban így van, de mindig lesz ennek újabb és újabb következménye, amely egyben még jobban leblokkolja a társadalom saját önerejébe vetett hitét.

A miniszterelnök-utódlás tárgyalásai, ennek keresésének módja a felvetődött nevekkel együtt, mint vírusos program futott végig a magyar politikai arénában. A vírus bénító hatását jól mutatta, hogy a legelőször elhullott név, Bokros Lajosé nem a kukában landolt, hanem, mint érettségin a kötelező tétel, visszakerült az újra húzhatók táborába.

Eközben az ország nemzetközi diplomáciai hitele is tovább romlott. Az EU-s kéregetési akció diplomáciai károkozásai után most arról cikkez az európai és kisebb részt az amerikai sajtó hazánkról, hogy a politikai, társadalmi hitelfelélés után a szocialisták és a szabad demokraták az ország nemzetközi hitelességét is kockára teszik képviselői helyeik féltése miatt.

Sajnálatos, hogy ezen politikai folyamatok közepette a politikatudomány és politikai elemzők táborából kevesen foglalnak állást. Nem pártpolitikai alapon lenne erre szükség, hanem a demokrácia védelme érdekében. Ahogy jómagam ostoroztam és tévútnak tartottam a parlament háromhetenkénti ülésezését, és egyenesen a parlamenti munkarend politika általi gyarmatosításának tartottam, amely olyan szellemet ereszt ki a palackból, amely csorbítja hosszú távon a demokráciát, úgy elvárná a magyar társadalom és a magyar értelmiség, hogy a közpénzből fizetett politikatudományi szakemberek koherens és demokratikus intézményeket óvó és akár vitázó álláspontokat fogalmazzanak meg a társadalmi nyilvánosság előtt. Ehelyett átfogó írásos – bármilyen műfajú – elemzést alig látunk, olvasunk. Nyilatkozatokat még igen, de ezek inkább médiumok kötelező műsorszámai, mintsem iránytűk a politikai folyamatok értelmezésére. (Üdítő kivétel volt G. Fodor Gábor: A progresszió válsága és az új barbárok című elemzése, Magyar Nemzet, márc. 26.)

Persze máris hallom a normatív politikatudományt művelő kollégák ágálását: nekünk nem ez a feladatunk. Általában tényleg nem, csakhogy vajon mi lett volna, ha Eötvös József, Guizo, Macaulay, Thiers és megannyian a politikatudományok egykori művelői közül nem foglaltak volna állást koruk nagy politikai eseményeiről és a normatív tudományművelés jegyében az akadémiák falai közé húzódtak volna?

A gyurcsányi és posztgyurcsányi társadalmi válságnak e hallgatás is a mutatója. Sokak némasága mögött ugyanaz az ethosz áll, amely a miniszterelnök-jelölteket kiválasztotta: „a reformpárti ideológiai kontinuum”, ahogy Tőkés Rudolf és G. Fodor Gábor írja.

Az a „kontinuum”, amelyik Bokros Lajos jelölésének elbukása után, nyolc másik hasonló név politikai ruletten való megforgatását követően visszajutott Bokros Lajoshoz, hogy aztán újra nekifeszülhessen a reformpárti politikai sramlinak.

Amit gyurcsányferenc, lendvaiildikó, kókajános, fodorgábor és társai tettek a magyar demokráciával a politikai alrendszerben, már messze felülmúlja mindazt, amit Stadler József tett a gazdaság alrendszerében, amikor visszaigényelte az áfát az utolsó vacsora után.

Zárug Péter Farkas

politológus