1990-ben e hónapokban is lázas kampányolás folyt az országban. Először ünnepeltük szabadon mindenütt március 15-ét, s csak a Marosvásárhelyről jövő rettenetes hírek árnyékolták be a magyarországi szabadságvárást.

A történelmi és a rendszerváltó pártok, az FKGP, a KDNP, valamint az MDF, az SZDSZ és a Fidesz mind azt remélték, hogy végre a történelem süllyesztőjébe merül a volt állampárt és utódpártjai, s Magyarországot demokratikus keretek és politikai versengés közepette mégiscsak együtt újjáépítik. Idealisták, álmodozók és hívők csodálatos tavasza volt ez az 1990-es tavasz, még akkor is, ha a versengő rendszerváltó pártok között már világosak voltak a politikai, társadalmi és ideológiai törésvonalak. A keresztény, nemzeti tábort az MDF, a KDNP és a Kisgazdák, a liberális tábort az SZDSZ és a Fidesz, az állampárt kádári továbbélését pedig az MSZP képviselte.

A választásokon a két nagy rendszerváltó erő óriási társadalmi támogatást kapott. Az MDF – Antall, Csurka, Für Lajos vezetése mellett, a háttérben Lezsákkal – megnyerte a választásokat, míg az SZDSZ a szavazatok 21,39 százalékát megszerezve, több mint egymillió szavazat támogatásával, 92 képviselővel a második legnagyobb pártként az Antall-kormány ellenzéke lett. Az első nagy társadalmi bizalomvesztést rögtön a választások után, az MDF–SZDSZ-paktum miatt szenvedte el mindkét párt, s a mai horizontról visszatekintve látszik, hogy ettől kezdve soha nem tudták visszaszerezni azt a társadalmi bizalmat, amit ekkor még bírtak.

Az SZDSZ a kétharmados törvények lazítása érdekében a média hídfőállásait és a köztársasági elnöki pozíciót kérte az MDF-től, amivel a nyilvánosság szinte állampárti típusú birtoklása által, a rendszerváltó kormány halálos feldarabolásába kezdhetett, a soha el nem múló, a keresztény-nemzeti pártok irányába örökösen bevetett antiszemita kártyát kijátszva.

A paktum pedig mindkét párt esetében kiengedte a palackból azt a szellemet – szellemiséget –, amelyet mind az MDF, mind az SZDSZ valamiféle, modern, demokráciához köthető – tévesen – pragmatizmusnak vélt, valami olyannak, ami jól kigondolt stratégiák mentén a pártnak hasznára lesz. Ennek a pragmatizmusnak tudta be az MDF vezetése a kormányzati kompromisszumokat a volt állampárti csúcsbürokratákkal szemben, míg az SZDSZ ellenzéki társa lett az MSZP-nek, s pragmatizmusa a kormánybuktatás állandó közös céljában jelentkezett.

Az MDF politikájának téves pragmatizmusát legelsőként Csurka István ismerte fel. Miként azt is, hogy ha kiűzné ezt a szellemiséget sorai közül az MDF, akkor megmaradhatna jelentős politikaformáló erőnek, de ha marad a paktumpolitika pragmatizmusa, akkor olyan idegenek jönnek a pártba, akik előbb-utóbb kiverik a lakiteleki sátorverőket a saját sátorukból. (Az előbbi gondolatot Csurka 1992. augusztus 20-án megjelent Néhány gondolat… című tanulmányában írta, az utóbbit pedig 1998-ban mondta egy magánbeszélgetésünk alkalmával.)

Csurka kizárásával megtörtént az első lépés 1993-ban a pragmatizmus jegyében. 1994-ben az MDF súlyos vereséget szenvedett a választásokon. Az SZDSZ antikommunista liberalizmusát újfent a pragmatizmus zászlaja alatt lecserélte szociál-liberalizmusra, paktumpolitikáját pedig már az MSZP irányában folytatta kormánypozíciókért. Az érv 1994 nyarán ugyanaz az MSZP felé is, mint, ami volt 1990-ben az MDF irányába: „a nemzetközi pénzpiacok megnyugtatása.” (Kiss János).

Az MDF pedig egy másik párt pragmatizmusa, a Fidesz új politikája miatt került lépéskényszerbe. A jobboldal mély politikai vákuumába az addigi arculatát újra szabó Fidesz eloldotta pályáját az idealizált liberalizmustól, s bár a választásokon még szövetségese volt a Pető Iván vezette SZDSZ-nek, az SZDSZ kormányra kerülésével a politikai jobboldal Fidesz által vezérelt egyesítésébe kezdett. Egykori liberális vezetői pedig ekkorra már az SZDSZ oszlopos tagjai lettek.

Vagyis az MDF Fidesz mellé, de érdemben alá tagolódása adta a következő kihívást a pártnak. Pragmatikusai Szabó Iván, Zsigmond Attila, Pusztai Erzsébet, Katona Tamás vezetésével a Fidesz alá tagolódás mihamarabbi szövetséggé formálását képviselték a biztos parlamenti helyekért cserébe, míg a lakiteleki értékek és a nemzeti konzervativizmust a pragmatikus konzervativizmussal szemben Lezsák Sándor képviselte.

Talán a történetírók és politikai elemzők egyszer majd feltárják azt a fontos párttörténeti pillanatot, amikor a Fidesz által kilépésre biztatott MDNP helyett Orbán Viktor a nemzeti oldal tényleges megteremtése végett mégis inkább a Lezsák vezette MDF-fel kötött szövetséget, hoppon hagyva a pragmatista kilépő MDF-eseket. Tóth Gy. László ezzel a tanácsával – a többi tanácsadó ellenében – nagyban hozzájárult a Fidesz nemzeti arculatának végső kialakításához.

Az SZDSZ mindeközben állandó zsaroló paktumpolitikát folytatott, és mindenfajta eszmeiségtől lecsupaszítva sajátos etno-párttá szűkült, amelyik örökösen a társadalmi normák, a keresztény alapvetések és a nemzeti érdek ellen dolgozott, igyekezve kisajátítani a „liberális” jelzőt. E kisajátítás eredményeként pedig kizárólag a neoliberalizmus államot lebontó politikáját folytatta, miközben egyedül magát érezte jogosultnak arra, hogy bárkit leantiszemitázhat, lerasszistázhat, ha az pusztán csak rávilágít az SZDSZ politikai, piaci tevékenységére.

Demszky Gábor fővárosa önmagáért beszél. Demszky az első és utolsó paktumnál is ott volt, 1990-ben és 2010-ben is ő a főpolgármester, miközben húsz polgármesteri évéből tizenegyben kormányzati támogatás volt mögötte. Rendszere pedig nem más, mint a velejéig korrupt, zsákmányszerző pragmatizmus rendszere, amelyből eltűnt a demokrácia politikai felelőssége, minden morális alapvetés, és minden közösségi ethosz.

Az MDF eközben 2002-től Dávid Ibolya vezénylete és Herényi Károly frakcióvezetése mellett újra kívánta definiálni magát a politikai pragmatizmus jegyében. E pragmatizmust újra az a kényszer szülte, amit a Fidesz „egy a tábor, egy a zászló” kizárólagosságra törekvő politikája eredményezett. Ám az e politikára adott Dávid Ibolya-féle válasz ismét egy téves pragmatizmus jegyében, némi női sértettséggel fűszerezve született, mígnem 2005-ben bekövetkezett a csurkai jóslat. A sátorverő Lezsák Sándort kiverték saját sátrából, elmondva neki és társainak, hogy ők a múlté, jöjjenek a pragmatikus fiatalok. És jöttek a Somogyi Zoltánok, a Smuck Andorok, a Leisztinger Tamások, mintha az SZDSZ új generációjának önmegvalósítási terepe lett volna az MDF. És az is lett, a pragmatizmus jegyében. Méghozzá ugyanolyan alapállású: zsákmányszerző.

A cél pedig a képviselőség és a vele járó anyagi lehetőségek birodalma. Persze jó, ha ehhez valamilyen program is illeszkedik. Ha már Somogyi, Leisztinger, Smuck van a háttérben, akkor jöjjön a nagy ötlet, a mindent elsöprő idea: Bokros Lajos.

Csakhogy a kormányzás-tudás hiánya, a mérhetetlen korrupció és a kalandor miniszterelnök lépései miatt addigra bizonytalan lett az erőtér, ahova az újdonsült neofiták tanácsaikkal navigálták az MDF-et.

2006-ban még elég volt a Tisztelet Társasága és a Hit Gyülekezetének segítsége, ám Gyurcsány nárcisztikus politikája mindenkit megsemmisített, aki nem totálisan vele szemben határozta meg magát. S mind az elnöki tisztségét csalárd módon betöltő SZDSZ, mind a pragmatizmus jegyében morálisan kiürült MDF ilyen párt volt. Élvezték a lángoló Gyurcsány közelségét, s nem vették észre, hogy szétolvadtak általa a politikai arénában.

Somogyi Zoltán tanácsadó, politikus, korábban politikai elemzéssel is próbálkozó kampányfőnök 2010-es MDF–SZDSZ újabb paktumával úgy tűnik lezárja a két párt paktumtól paktumig korszakát. Mindezt persze a Political Capital és Somogyi szintén a pragmatizmus jegyében tette. Csakhogy a kopogtatócédulák gyűjtésének lezárulásával úgy tűnik, Somogyi is megbukott fantasztikus elméletével Bokros Lajosról és az MDF–SZDSZ együtt indulásról. S ma már nincs hozzáértő, aki azt mondja, hogy kreációjának komoly esélye van a parlamentbe jutni.

Egyébként jó tisztázni, hogy a pragmatizmus eredetileg egy amerikai eredetű filozófiai irányzat, amely szerint egy elmélet igazsága vagy helyessége annak gyakorlati működőképességében és eredményességében nyilvánul meg. Az amerikai pragmatikus iskoláknak a legfontosabb alapvetése az volt, hogy az emberiség nagy eszméinek és gondolatainak helyességét és igazságát a gyakorlat, vagyis a mindennapi élet, a cselekvések és az eredmények tesztelik. Úgy vélték s vélik ma is, hogy mivel a filozófia és a tudományok a „valóság” összefüggéseit kutatják, ezért egy gondolatot vagy elméletet nem lehet nagybetűs Igaz-nak tartani, ha nem működik a gyakorlatban.

Az elmélet pedig semmit sem ér, ha a ráépülő cselekvés nem sikeres a gondolatokon kívüli valóságban.

A lepel lehullott: a magukat pragmatistának mondók nem is voltak azok! Csak szeretettek volna azok lenni. Az MDF és SZDSZ együttes bukása pedig lezár egy fejezetet a hamis pragmatizmus korszakából, abból a korból, amikor a magukat pragmatistának hirdetők, rendre felsültek spekulációikkal a valóságban – igaz, ez idő alatt mind jóllaktak a rabolt zsákmányból.

A szerző politológus