De nézzük azért az eredményeket: A VIII. kerületben a választás egyfordulós, az nyert, aki a szavazatok relatív többségét szerezte meg, azaz a legtöbb érvényes szavazatot. A fideszes Kocsis Máté a szavazatok 67 százalékát kapta, az MSZP-s Komássy Ákosra a szavazók 17, az SZDSZ-es Takács Gáborra és az LMP-s Kispál Gergelyre egyaránt 8-8 százalék szavazott. A részvételi arány 23,6 százalék volt.

Csornán az időközi parlamenti választás érvényessége csupán néhány száz szavazaton múlt. 25,19 százalékos részvétel mellett a fideszes Gyopáros Alpár nyerte a választást, és lett parlamenti képviselő a szavazatok 79,71 százalékának megszerzésével. A Jobbik 10,53, az MSZP 4,64, a Seres Mária-féle Civil Mozgalom 3,87 százalékot kapott.

Két héttel ezelőtt a részvétel az érvényességet jelentő 50 százalék helyett még a fele sem volt Csornán, mindössze 21,75 százalékos volt. A végső győzelmét a fideszes jelöltnek ugyanakkor már az akkori eredmények is jelezték. Gyopáros Alpár a szavazatok 73 százalékát szerezte meg akkor.

Az első fordulóban viszont nagy meglepetés volt, hogy a jobbikos Takács Krisztián 13 százalékos eredményével megelőzte az MSZP jelöltjét, Balogh Csaba 8 százalékot szerzett. Az MSZP viszont mostani eredményével, a 4,64 százalékkal okozott meglepetést, ugyanis a rendszerváltozás óta szocialista képviselőjelölt eredménye soha nem csúszott parlamenti küszöb (5 százalék) alá. Két hete Csornán negyedik lett 4 százalékkal a Seres Mária-féle Civil Mozgalom jelöltje, Demjén Mihályné, és a legkevesebben a MIÉP színekben induló Molnár Tivadarra szavaztak, ő 2 százalékot kapott.

Csornán tehát azért tudott a Fidesz érdemi sikerről beszélni, mert a tetszetős magas százalékos támogatottság mellett jelöltje végül csak bekerült a parlamentbe. Nem úgy, mint Pécsen. Ott ugyanis hiába volt csodaszép a százalékos párteredmény – a szavazást amúgy a Fidesz jelöltje, Kővári János nyerte 88,3 százalékkal – a választók érdektelensége, demokratikus fáradtsága, kiábrándultsága, unalma és ez az egész minden, ami átgázolt rajta az utóbbi négy évben, otthon tartotta őket. A negyedik, egyben utolsó választáson már csak 11 százalék jelent meg a szavazóurnáknál, s így a mandátum betöltetlen maradt. Az is igaz, hogy Pécsen az idén hat alkalommal kellett szavazni, ami szintén rekordszám a rendszerváltozás óta eltelt időben, ám a legmagasabb második fordulós szavazati arány is csak 17 százalék volt.

Mindehhez, ha hozzávesszük, hogy „a nagy népítéletnek” nevezett európai parlamenti választásokon is csak a magyar választóknak mindössze 36,28 százaléka, 2,9 millió állampolgár ment el szavazni – amely eredmény két százalékkal alacsonyabb részvételt jelent, mint ami 2004-ben volt –, akkor bizony nem mehet el az elemző szó nélkül a részvételi arány rohamos csökkenése és ennek politikai következményei mellett.

Nézzük először, hogy mi vezetett oda, hogy mondjuk Páva Zsolt megválasztása után nincs annyi ereje a pécsi pártéletnek, hogy képviselőt adjon egy választókerületben? Vagy oda, hogy a 3 300 000 választót megmozgató szociális népszavazás után egy évvel eltűnik a legaktívabb politikai résztvevőkből további 400 ezer választó az EP-választáson? Mi az oka, hogy az utóbbi két évben az összes időközi választáson mindenhol az érvényesség minimuma, 25 százalék a cél, vagy ha nincs érvényességi küszöb, akkor 23 százalékos részvétel – vagyis a szavazók 77 százalékának otthonmaradása – emel pajzsra egy polgármestert, mint legutóbb Józsefvárosban?

Vajon nem azt jelzik a szavazók tömeges távolmaradásukkal, hogy elegük van az egész politikai osztályból, s az aktív 25-30 százalékon belüli pártpreferenciák csak viszonylagos legitimitást adnak az egész politikai arénának? Bizony ezt jelenti, bármennyire is próbálják kozmetikázni e tényt a pártok.

A világon minden demokráciában vannak hullámvölgyek az állampolgári részvétel kapcsán, gyakran a legfőbb kritikáját a nyugati modellnek a csökkenő részvételben adják mind a politikusok, mind a társadalomtudósok. Ám mégis időről időre magára talál a nyugati társadalmak választója és magasabb részvételével legitimizálja a fennálló politikai rendszert.

Úgy tűnik, a magyar átmenet most érkezett el – húsz év után – az első ilyen jelentős hullámvölgyhöz. Generációs tekintetben a választók jelentős része már 1990-ben is választó volt, így saját választói minőségében is csalatkoznia kellett az elmúlt húsz esztendőben. Az elmúlt két évtizedben az összes aktív választónak több mint a fele legalább két, de inkább három pártra szavazott már, s csalódás mind a jobb-, mind a baloldalon egyaránt érte. Vagyis a magyar választópolgárok – s e ténnyel a részvétel kapcsán eddig még senki sem foglalkozott – a saját maguk választói minőségében is csalatkoztak, ami, meggyőződésem, hogy jelentősen hozzájárul a bizonytalanok és a nem résztvevők táborának jelentős megnövekedéséhez.

Az elmúlt négy év Gyurcsány–Bajnai-kormányzata pedig végleg kiüresítette a rendszerváltozás alapígéretét, amely a szabadság és a demokrácia fogalmait a jóléti állam és a jóléti modell ígéretével töltötte fel. Mára világossá vált, hogy a választópolgár nem célja, hanem kelléke lett a politikai osztálynak a magyar demokrácia fenntartásához. Egyszeri aktust várnak tőle, hogy utána azt tegyenek vele, amit az éppen aktuális politikai vezetés akar.

A részvételi arány bizony legitimitási kérdése is a demokráciának. Nem a százalékos, hanem a tényleges számok szerint. Vagyis nyerhet egy körzetben 88 százalékkal egy jelölt, ha ez érvénytelen szavazás, mert a választók 89 százaléka nem ment el szavazni. Bizony lehet 60-70 százalékos támogatottságról beszélni, de nagy a baj, ha ezt az abszolút számok messze nem igazolják, mert a választó polgárok többmilliós tömegei otthonmaradásukkal szavaztak a rendszerre.

Mindezekből következik, hogy az előttünk álló országgyűlési választásnak két egymással összefonódó tétje van: egy új, nemzeti kormány megalakulása nagy választói legitimáció mellett. Nem százalékban, hanem tényleges szavazatban, magas részvétel mellett. Ez elementáris érdeke a Fidesznek. Ha ugyanis csak a százalékos arányokkal operál legitimitása kapcsán, nagy társadalmi viharba kerülhet 2011–2012-ben. Már az EP-választásokkor is jeleztem, hogy a részvétel abszolút számaiból kell kiindulni ahhoz, hogy bármilyen politikai erő tényleges támogatottságát megállapítsuk.

Ha egy leendő kormány mögött a választópolgárok jó esetben kétmillió körüli szavazata áll, az azt jelenti, hogy hatmillió választópolgár nem rá szavazott. Egy alacsony részvételnél ez a kétmillió lehet, hogy százalékosan 60-70 százalékot fog jelenteni, de a bizonytalanok, távolmaradók és a más pártokra szavazók együttesen óriási legitimációs hiátust s ennek eredményeként társadalmi elutasítottságot eredményezhetnek valamely kormányzati intézkedések kapcsán.

A Fidesz-vezérkar tudja ezt. Nem véletlen, hogy Csornán az érvényességért még Orbán Viktor is beszállt a kampányba, hogy szavazásra buzdítsa a választópolgárokat.

Azonban világosan látni kell, hogy az előttünk álló kampányban a magas részvételi arányra mozgósításban egyedül a Fidesz érdekelt. Neki a kormányzati legitimáció és a „biztos győztes” – vagyis a szimpatizánsok ellustulása a biztos győzelem tudatában – effektus leküzdése miatt fontos a lehető legnagyobb mozgósítás. Az összes többi párt mind az alacsony részvételben érdekelt. Kampánystratégiájukat is ehhez igazítják.

Az MSZP a csornai eredménye után végképp csak a meglévő szűk alapbázisára számíthat, amelyik egy nagyobb részvétel esetén abszolút számban kevés százalékot jelenthet nekik, így minél kevesebben mennek el, annál inkább számíthat a 7-17 százalék körüli eredményre. Az MDF és az SZDSZ is az alacsony részvételre játszik. Látható Józsefvárosban, hogy az SZDSZ 23 százalékos részvétel mellett 8 százalékot ért el, azonban, ha fix szavazói bázisát 45 százalékos részvételkor kellene értékelni, akkor rögtön csak 4 vagy jó esetben 5 százalék lenne eredményük.

Szintén látjuk Józsefvárosban, hogy az LMP alacsony részvétel mellett még a parlamenti küszöböt is át tudta lépni, de vajon ugyanez országosan igaz-e egy nagyobb részvétel esetén? Minden bizonnyal, ha egyenletesnek gondoljuk támogatottságukat, akkor is inkább 3-4 százalékos támogatottságuk lenne reálisabb.

A Jobbik is az alacsony részvételben érdekelt. Ha 430 ezres szavazótáborát sikerül megtartania, netán növelnie, akkor alacsonyabb részvétel mellett jóval nagyobbnak tudja feltüntetni magát, mint a valós társadalmi támogatottsága, s a parlamentbe rögtön középpárti minőségben kerülhet. A Jobbik szintén célzott kampányt folytat, így a részvételre saját bázisukat sarkallja, s nincs általános felhajtóereje jelenlétüknek a részvételi arány növelésére. (Korábban az EP-választásokon volt ilyen, amikor is az SZDSZ kampányát a Jobbik elleni mozgósításra alapozta, csakhogy mára még az SZDSZ-nek sem érdeke az ilyen típusú részvételi arány növelése.)

A Fidesznek nehéz dolga lesz. Úgy tűnik, nem a győzelem százalékos kimutatásában és a parlamenti mandátum számában, hanem a tényleges tömegtámogatottság elérésében. A kampányuk viszont ezt kell megcélozza.

A szerző politológus