A választásokkal kapcsolatban eddig minden ciklus közepén mindössze egyetlen népszerűséghajhász téma jelentkezett, mégpedig a kisebb parlament témája, amely eddig mindig amilyen hangosan jött szóba a ciklusok közepén, ugyanolyan gyorsan került le a politikai napirendről a választások közeledtével.

E témán kívül a politikusok csak látszatbizottságokban, látszatnyilatkozatokban és csak némi szakmai presszionálás után hajlandók foglalkozni egész demokratikus berendezkedésünk alapjával: a választójoggal. Pedig az Ellenzéki Kerekasztal sürgő-forgó hangulatától számított húsz esztendő alatt a demokratikus választójogra vonatkozó szabályozás semmit nem változott érdemben, miközben az elvárt elvek sokasága sérül mára a választójogi berendezkedés eredményeként.

A legtöbb vitát az elmúlt időszakban a választókerületek aránytalansága váltotta ki – és kétségkívül ez mára a legsúlyosabb probléma, ami a választójog demokratikusságát kikezdi. Emellett szintén a parlament körmére égett a feladat, hogy megoldja és elfogadhatóvá tegye a külképviseleti szavazások rendszerét.

Az utóbbira vonatkozó, 2004-ben elfogadott szabályozás ugyanis ez év végén lejár, de a módosítását az Alkotmánybíróság határozata alapján szintén végre kell hajtani, mert a jelenlegi szabályozás jogsértő annyiban, hogy kizárja azon honfi társainkat a szavazásból, akik a külképviseleti szavazás napján itthon, a hazai szavazás napján pedig külföldön tartózkodnak. Ugyanis a világ számtalan magyar külképviseletén nem a magyarországi szavazás napján, hanem gyakran napokkal, de előfordult az is, hogy pont egy héttel korábban volt az adott külképviseleten a voksolás.

Szintén vitatott a külképviseleti szavazatok összesítésének és a szavazás jellegének a kérdése. Az egyik szakmai álláspont a külképviseleti voksok elektronikusságát javasolja, míg többen ellenzik ezt – leginkább azért, mert nem lehet eltérő a hazai és a külhoni szavazás eljárása, lebonyolítása.

Mindezek mellett mégis azt mondhatjuk, hogy a külképviseleti szavazás lehetősége és ennek lebonyolítása sokkal inkább a jogtisztaság szempontjából, mintsem az eredményekre tett torzító hatása miatt lényeges, hiszen mindössze néhány ezer szavazat érkezik haza a világ minden tájáról, és ezek érdemben eredményváltozást nem okoz(hat)nak a végső szavazatösszegzésekkor.

Ettől sokkal súlyosabb az a probléma, amelyet a Political Capital a januári ferencvárosi időközi képviselő-választásokkor tematikus tanulmányban jelzett, s amely témával jómagam is többször foglalkoztam: a választókerületek aránytalansága. Szakértői szempontból már az unásig ismételt a megállapítás, hogy a 176 egyéni választókerület határa ma is ugyanott húzódik, ahol azt egy 1990-es minisztertanácsi rendelet meghúzta. (Fontos hangsúlyozni, hogy a választókerületekről nem született kompromisszum az Ellenzéki Kerekasztalnál, ezt az utolsó állampárti kormány jelölte ki minisztertanácsi rendeletben, és a Kerekasztal csak utólag fogadta el ezeket, és sajnos már megszületésük pillanatában is jelentős aránytalanságokat mutattak.)

Mára azonban a demokratikus választójog egyik alapvető kritériumát, a szavazatok egyenlőségének elvét kezdték ki a rendkívül aránytalan választókerületek mandátumalkotásai.

De mit is jelent ez? A szavazatok egyenlőségének az elve egyfelől jelenti azt, hogy mindenkinek csak egy szavazata van, másfelől pedig azt, hogy mindenkinek a szavazata egyenlő erejű. (Mondjuk egy professzor szavazata nem érhet kettőt egy putrisoron élő iskolázatlan szavazatával szemben.) Csakhogy a szavazatok egyenlősége a mandátumalkotás arányosságával is összefüggésben van. A szavazatok egyenlőségének az elvét sérti, ha az egyik helyen mondjuk 100 szavazó tud egy képviselőt állítani, máshol pedig elég, ha csak ötvenen vannak, és ők is ugyanolyan képviselethez jutnak a maguk képviselője által. Ez esetben az utóbbiak szavazatát erősebbnek, mondhatni pont kétszer olyan erejűnek kell tartsuk, mint annak a szavazónak a voksát, akit a százas kerületbe osztottak be.

Ezt jelenti a választókerületek aránytalanságából adódó választási anomália. Az elmúlt húsz esztendőben jelentős lakosságmozgás következett be Magyarország területén. A költözésekhez, belső migrációhoz jelentősen hozzájárult a munkaerőpiac átalakulása, a megváltozó életmód, a nagyvárosokból való kiköltözés a környező településekre, egyfelől nagy szívó hatása van a fővárosnak, másfelől a jobb módú budapestiek előszeretettel költöztek ki a Pest megyei településekre.

Mindeközben a halálozások és születések aránya is jelentősen befolyásolta azt, hogy az országban hol, mennyi szavazópolgár él. (A 2010-es országgyűlési választásokon már első szavazó az a generáció, aki 1989–90-ben született.) Amikor azt mondjuk, hogy 1990 óta nem változtak a választókerületek határai, egyben azt is mondjuk, hogy egy országgyűlési képviselői helyhez szükséges szavazatok számát húsz éve nem vizsgálta felül az Országgyűlés. Ezért mára a korábbi példámban szereplő helyzetek alakultak ki Magyarországon. A statikusan kezelt választókerületekbe „bezárt” választók száma elképesztő különbségeket mutat mára. A 176 egyéni választókerület első tíz legtöbb szavazóval, és első tíz legkevesebb szavazóval rendelkező választókerületei között szinte a demokratikusságot megkérdőjelező a reprezentációs mutató.

De az érthetőség kedvéért maradjunk inkább az abszolút számoknál. Pest megye 4-es választókörzetében 66 588, 8-as választókerületében 66 434 választópolgár választhat egy képviselőt. Ugyanakkor Veszprém 6-os választókerületében egy országgyűlési mandátumot adhat 26 770 választópolgár is, és a legkevesebb szavazóval rendelkezők listáján második helyet elfoglaló tolnai 4-es számú választókerület sem éri el a harmincezres létszámot, mindössze 26 667 szavazó választhat ugyanolyan parlamenti képviselőt, mint Pest megye 4-es választókerület szavazója.

A szembetűnő különbség egyértelmű. Ha az előző példánk nyelvére fordítjuk le, akkor ez azt jelenti, hogy Veszprém 6-os és Tolna 4-es választókerületében élők szavazóereje 2,5-ször nagyobb, mint Pest megye 4-es és 8-as választókerület szavazópolgáraié. Vagyis azt mondhatjuk, hogy annak függvényében, hogy hol lakik az ember, sokkal többet vagy kevesebbet érhet a szavazata. A magyarországi választójogi aránytalanságok már olyan mértékűek, amelyet egy demokratikus államnak muszáj (lenne) korrigálni.

Egyébként e korrigálásra az Országgyűlést már felszólította az Alkotmánybíróság. 22/2005. (VI. 17.) határozatában megállapította, hogy a választókerületek egyenlőtlensége sérti az egyenlő választójog alapelvét (Alkotmány 71. § [1] bekezdés).

Alkotmányos követelmény az, hogy az egyéni választókerületekben a választásra jogosultak száma a lehető legkisebb mértékben térjen el egymástól, továbbá az egyes területi választókerületenként megszerezhető országgyűlési képviselői mandátumok száma szorosan igazodjon a választásra jogosultak számához. Az AB 2007. június 30-i határidővel egyben arra kötelezte a parlamentet, hogy biztosítson törvényi garanciát arra, hogy a választókerületek lélekszáma igazodjon a mindenkori lakosságmozgáshoz. Az Országgyűlés ennek azonban nem tett eleget. Ugyanígy a parlament húsz éve nem oldotta meg az Alkotmányban előírt kötelezettségét a kisebbségek képviseletének megoldására. A politikai elitünk e téren is szemet huny a jogsértés felett és néhány cigány politikus megvásárlásával fittyet hány a tizenhárom hazai kisebbség kötelező parlamenti képviseletére.

Ugyanígy mulasztásos alkotmánysértést állapított meg az Alkotmánybíróság a választókerületek arányosítása kapcsán is, mivel az Országgyűlés jogalkotói feladatának elmulasztásával alkotmányellenes helyzetet idézett elő azáltal, hogy nem teremtette meg maradéktalanul az egyenlő választójog alapelvéből következő követelmények érvényesülését biztosító jogszabályi feltételeket.

Félő, hogy a 2010-es választások előtt fennmarad még a jogsértő állapot, és tovább vérzik a hatályos választójogi törvényünk. A választókerületek arányosítása – bár mára a legfontosabb alkotmányjogi probléma – nem az egyetlen a hatályos választójogi szabályozásunkban. Továbbra is megoldatlan – mint jeleztem – a kisebbségek országgyűlési képviselete, reformra vár a kopogtatócédulák (ajánlószelvények) megnyugtató szabályozása – mind funkcionális, mind adatvédelmi szempontok szerint –, ahogy a kampányfinanszírozás újraszabályozása elől sem menekülhet a politikai osztály.

Szintén félő, hogy a külképviseleti voksolás újraszabályozásának határideje úgy fog lejárni, hogy nem születik megnyugtató szabályozás ez ügyben sem.

A választások legalitását és az új kormány legitimitását minden bizonnyal nem kezdik ki e jogsérelmek. Az AB ezért nem helyezte hatályon kívül sem a választójogi törvényt sem a választókerületeket meghatározó minisztertanácsi rendeletet. Ugyanakkor egy új nemzeti kormány – megannyi demokratikus deficitünk közül – a választójogi jogsérelmek orvosolását elsőként kell napirendre tűzze.

Zárug Péter Farkas

politológus