Az adóátcsoportosítás javaslatával a kormányfő világossá tette, hogy sem a társadalom, sem az állam nem kap lélegzetvételt ahhoz, hogy a piacokon pozitív tendenciákat indítson el, így az utóbbiak maguk védekeznek és diktálnak a miniszterelnökkel szemben.

A magyar társadalomnak pedig nem a jobb kormányzást, hanem a „szigorúbb időket” kell várnia akkor, amikor – körülbelül a múlt év közepétől – átlépte már azt a szintű eladósodottságot, amely a lét perifériájára sodort milliókat. Csakhogy szigorú időkben egy társadalom és vezetői számára nem marad más lehetőség, csak az, hogy az állam autoritásához, a szuverenitás jegyeihez forduljon, és ennek eszközeivel teremtsen rendet a társadalmi viszonyokban, büntesse a válságot okozó magatartásokat és a hatalom kiszámítható szigorával számolja fel a társadalmat veszélyeztető erőket, negatív jelenségeket.

Ilyen lépés volt például New York államban a kormányzó által meghirdetett zéró tolerancia a bűnözőkkel szemben, vagy a mostani válságban az angol állam bankszektorba való beavatkozása, vagy a német állam egyszeri anyagi támogatása állampolgárai számára új autó vásárlása esetén, a német autógyártás és autópiac megmentése érdekében. Vagyis a megoldás alapja mind a szigor és/vagy támogatás az állam oldaláról.

Ám, vajon ilyen típusú szigorú időkről beszélt-e Gyurcsány Ferenc? Vajon a szigorú idők tényleg a válságból kivezető út szigorúságát jelentik-e? Vajon az állam autoritása és szuverenitása jelentkezik-e a kormányzati intézkedésekben? Mert ha a javaslatokból ezt olvasnánk ki – minden hitelességi problémát félretéve –, azt kellene mondanunk, hogy a „kormányzástudásból” (Fodor Gábor kifejezésével) folyamatosan elégtelent szerző kormányfő most végre egy ötöst kaphat. Csakhogy mielőtt a „szigorú időkben szigorú kormányzás kell” összefüggés kimondását máris jelessel honorálnánk, vizsgáljuk meg a szigorúság célját, irányát és társadalmi hatásait.

A szigorúság célját a kormányfő egyértelműen kijelölte: az állami kiadások további, a jelenleginél is drasztikusabb csökkentése fizetőképességünk megőrzése – vagyis kamatrabszolgai sorsunk – érdekében. Ennek irányát az adóreform új kulcsai mutatják. Társadalmi hatása pedig az, hogy az állam további szektorokat hagy el a jövőben, vonja ki ezekből felügyeletét, beavatkozási lehetőségét azért, hogy hitelezőinek tovább tudja fizetni a gyarmati kamatokat.

A társadalom számára ez egyet jelent azzal, hogy nem számíthatnak a magyar állam segítségére, ha a piac a társadalom és a lét legszélére sodorta az állampolgárok jelentős részét. A demográfiai veszélyt, az öregedést és a fogyást az intézkedései csak fokozzák, és ezek mellett szembe kell nézni azzal, hogy a családok tömeges ingatlanelvesztései miatt egy új, halmozódó probléma jelentkezik a magyar társadalom életében.

Vagyis a szociális és adóprogram nem az állam autoritását, szuverenitását mutatja, hanem – az amúgy is végelgyengülés határán levő – államiságunk további lebontásának az irányába megy. Nem a beavatkozás, hanem a kivonulás állami politikája ez, amely által Gyurcsány Ferenc mára annyira mondható szocialistának, mint Vlagyimir Zsirinovszkíj liberálisnak.

A „Szigorú idők jönnek!” mondat így különösen vészjósló. Jelzi, hogy már az év második felétől nem a kiszámítható állami szigor, hanem a „minimális állam, minimális kormányzás” időszakába jut el az ország, új, soha korábban nem látott társadalmi veszélyekkel. Olyanokkal egyébként, amelyek többsége kifejezetten az elmúlt hét év ultraliberális politikájának az eredményei.

A tavaszi ülésszak évadnyitóján a kalandor miniszterelnök arról beszélt egy órán át, hogy „pártunk és kormányunk dolgozik mindazokon a problémákon, amelyek pártunk és kormányunk nélkül nem léteznének” – hogy a Rákosi-korszak mondását idézzük. Csakhogy a most meghirdetett szigorú idők már messze túlmutatnak a 2010-es választásokon. A 2010-es évek közepéig meghirdetett újabb és újabb százmilliárdos lefaragások gyurcsányi programja mellett lassan látnunk kéne, hogy mit ajánl e helyett a népszerűségi csúcsokon járó legnagyobb ellenzéki párt! Az adócsökkentés és még néhány kisebb jogtechnikai és közpolitikai húzás ugyanis már kevés lesz a török idők állapota alá süllyedt magyar államiság megerősítésére.

Lassan a gyurcsányi szigorú időkről az ellenzéknek is nyilatkoznia kell! Mert ha ők is folytatják majd az antalli legszörnyűbb örökség politikáját, az adósrabszolgaság kényszerét elfogadó zsákutcában való lavírozást, akkor bekövetkezhet az, amiről a szocialisták suttognak a parlamenti sajtópáholyban, miszerint 2011-ben vagy 2012-ben lesznek előrehozott választások.

Számításaik szerint ugyanis a kamatrabszolgaság terhei a Fidesz-kormányzás számára is gyors népszerűségvesztéshez fognak vezetni, amelyet a szocialista–liberális médiavilág a gyurcsányinál is nagyobb bukásként fog ábrázolni. És ezt meglovagolva próbálják majd kikényszeríteni a nekik kedvező előrehozott választásokat.

Shakespeare jut eszembe: őrültségnek tűnik, de van benne logika. Az ellenzéki vezérkarnak a bölcsek kövét a nyilvánosság elől gondosan dugdosó politikája a „szigorú idők” meghirdetése után kezd kínossá válni. Még akkor is, ha néhány olcsó tanácsadó Angela Merkel példáját hozza fel arra, hogy miért nem szabad stratégiai programot hirdetnie az ellenzéknek.

Az ő érvük az ellenzéki program nyilvánosságra hozatala ellen az, hogy a német kancellár asszony választási programjának meghirdetése után óriási szocialista nyomás alá került, ellenfelei mind az ő programjának szétszedésével tematizálták a közbeszédet, és így tudták végül csökkenteni a választási eredményeit, s nagykoalícióba kényszeríteni végül. Ez az érvelés azonban 2008 áprilisától, a szociális népszavazás elsöprő eredményétől sántít.

A „szigorú idők” programja úgy tűnik, önkéntelenül elérte a magyar államot, a magyar társadalmat és a politikai elitet. Ezen idők egyik politikai útja a kamatrabszolgaságot tényként elfogadó, a minimális államot is minimalizáló, a társadalmi szolidaritást társadalmi harcban megszülető öngondoskodásra váltó, az állami autoritást és szuverenitást az EU-ban végleg feloldó politika.

A másik út a kamatrabszolgaságot felmondó, az elmúlt húsz évet – a jogfolytonosság végett – az állampárti társadalom és politika továbbélésének tartó, a magyar állam autoritását újrateremtő, az unión belüli szuverenitást erősítő politika lehet. Mindkettő szigorú idők eljövetelét hozza, de más eredménnyel.

Ha egy kormányváltás után nem következik be egy új demokrácia-értelmezés, nem szakad meg a rendszerváltozás átmenetében jogfolytonosan továbbélő kamatgyarmati kényszerpályánk és nem szélesedik ki a magyar demokrácia részvételi bázisa, akkor félő, hogy a suttogó szocialista őrültségnek, egy 2012-es előre hozott választásoknak megnő majd a realitása.

Az ellenzéki útválasztást most már stratégikusan is látnia kell a magyarságnak. A napi opponálások már kevésnek bizonyulnak. Nem e stratégia társadalmi nyilvánosság előli elzárása, hanem ennek megismerése vezethet az országgyűlésben kétharmados többséghez.

A szigorú idők beállta elkerülhetetlen, de nem mindegy, hogy a szigorúság milyen irányt vesz. A feladat több az adóátcsoportosításnál, több a szociális megvonásoknál, több a következetlen kormánykerék-rángatásnál. Olyan bel- és külpolitikai feladat, amely a kormányzástudás maximumát követeli meg egy leendő új kabinettől. Az állam újradefiniálására van szükség, újraértelmezve feladatait. A nemzetközi pénzvilággal pedig – ahogyan már Kis János is erre hivatkozott az MDF–SZDSZ-paktum kényszerei kapcsán – újra kell tárgyalni terheink elengedését, miközben minél nagyobb állami vagyonrészt kell törvény által forgalomképtelenként definiálni, megvédve egy nemzetközi végrehajtástól. A világhírű Nobel-díjas közgazdász, Joseph Stiglitz óriási megbotránkozást okozott a nyugati féltekén, amikor azt mondta, hogy a Venezuelához és Bolíviához hasonló államosítások vezethetnek ki a válságból, és általában az állam katonai, rendészeti és tulajdonosi státusának a megerősítése.

Negyvenévnyi kommunizmus után mi azért óvatosabbak kell legyünk. Azonban ez nem vezethet ahhoz, hogy civil biztonsági őrök őrizzék Szolnokon legjobb deszantos katonáinkat, és hogy a magyar rendőrségnek magáncégek adják a portaszolgálatot. Ahogyan azt sem, amit Magyar Bálint mondott Miskolcon tavaly egy diákfórumon: „…lassan el kell gondolkodni azon, hogy az állam kivonuljon a felsőoktatásból.” És bizony nem kéne ezekben a szigorú időkben öngondoskodóvá alakítani a magyar egészségügy rendszerét, ahogyan a nemzeti javainkat, a vizet, a földet és ingatlanjainkat is alkotmányos védelem alá kellene helyezni.

Hiba, hogy ezek csak értelmiségi követelésekként jelennek meg a nyilvánosság előtt, az ellenzék vezető ereje még nem deklarálta ezeket politikai programként. Pedig nem a napi kommunikációs csaták bírnak mozgósító erővel a kormányváltást akarók táborában – sőt 2006-tól ezek csak elkedvetlenítik a szavazókat –, hanem egy új, szigorú nemzetpolitika meghirdetése, új út keresése lehet a megoldás.

Gyurcsány Ferenc programját már beszéde másnapján szekundával értékelte a piac: 309 forintot ért egy euró. A gyurcsányi szigorú idők új kormány általi folytatását viszont nem szabad, hogy szintén szekundával jutalmazzák a magyar választók. Mondjuk 2012-ben…

Zárug Péter Farkas

politológus