Narancsszínű lett Magyarország, de Budapestet nem sikerült átfesteni – nem sokon múlt, mégsem sikerült. A köztársasági elnök beszéde után azonban világossá vált talán a balliberálisok számára is, hogy ennek a kormánynak már vége, Demszky pedig hiába vigyorogja tele a képernyőket hatvannégy fogával, szemben találja magát egy erős frakcióval és annak élén Tarlós Istvánnal. A magyar demokrácia talán még képes magához térni – a prés alatt. A vörös fellegvárak közül is sok elesett, a megyei közgyűlések pedig talán meg tudják majd akadályozni az ország további szétlopását és az uniós pénzek elsíbolását.

Persze Demszky nem egészen kétszázalékos győzelme kínos és fájdalmas, köszönjük meg mi is az MDF-nek, ha nem is piros rózsacsokorral, ahogyan Tarlós javasolta Demszkynek. Bár Baxter főminiszter politikai hovatartozástól függetlenül együttműködést ígért az ellenzéki vezetésű önkormányzatoknak is, aligha lehet kétséges, hogy komolyabb pénzekre csak Miskolc, Szeged, Pécs, Szombathely, Székesfehérvár számíthat, ha ugyan lesznek egyáltalán komolyabb pénzek a kiürült államkasszában. Baxter most is emlegette az önkormányzati „reformok” szükségességét, vagyis kormányzati trükkök sokaságával igyekszik majd megtorolni a baloldal „történelmi vereségét”, ahogyan Orbán Viktor fogalmazott. Most majd az MSZP-nek és az SZDSZ-nek főhet a feje, hogy kibukott önkormányzati klientúráját valahogyan kárpótolja közpénzből, mert csalódott kliensek és nyaloncok fogják ostromolni a vörös pártszékházakat valami jó állásért vagy megbízásért. Négy évvel ezelőtt az önkormányzati választás eredményét mutató térképen Magyarország vörösbe öltözött, akkor az Ügynök dadogta el háláját a hűséges népnek. Most Baxter, a reformok mellett elkötelezett Államférfiú történelmi beszédében kissé sápadtan ugyan, de kijelentette, nem tér le a kijelölt útról – még a vasútépítést is szóba hozta, ezzel is jelezve, az arcátlan hazugságok eddig bevált módszereiről sem mond le. A tüntetések persze folytatódnak („majd megunják, aztán hazamennek”), vagyis nagyjából minden ott folytatódik, ahol a balatonőszödi beszéd kiszivárogtatása után tartottunk. Mi pedig beledöglünk az erkölcsi győzelembe – ez is egy olvasata az eseményeknek. A megoldás kulcsa tényleg az országgyűlés többségének kezében van, ahogyan Sólyom László mondta. Az MSZP-SZDSZ-koalíció kissé elzsírosodott szürkeállományában nyilván felmerült Baxter leváltásának (megpuccsolásának) gondolata, egy vezércsere üdvös hatással lehetne a népszerűség valamelyes növelésére, jöhetne Kiss Péter vagy Szili Katalin, hogy kijelentse: tiszta lappal indulunk a kormányzásnak. Inkább az a kérdés, adnak-e időt Baxternak, hogy elvigye a balhét a megszorítások és a „teszetoszaság” és „böszmeség” miatt. Itt szakértői kormány aligha lesz, sem előrehozott választás – ahhoz egy országos, általános sztrájk kellene legalább, amely alkotmányos keretek között teszi nyilvánvalóvá a kormánynak, lejárt a mandátuma, megszűnt a közbizalom. Amíg azonban az egyes érdekcsoportok külön-külön protestálnak, az a jól bevált taktika győzedelmeskedik, amellyel a középkorban a nemesség elbánt a parasztforradalmárokkal: húzták az időt, ígérgettek, fenyegettek, tőrbe csalták őket, kivégezték a főkolomposokat. Aztán a parasztok maradéka szépen hazament, vagy azért, mert nagyon hideg volt, vagy azért, mert aratni kellett. Nekünk, fővárosi lakosoknak pedig itt marad Demszky, és Budapest továbbra is „a béke, szabadság és szolidaritás” városa lesz, nyakig a mocsokban, hidak és metró nélkül, kátyúkkal és útfelbontásokkal, melegparádékkal és koldusokkal. Emlékszünk még Demszky mondatára a Hír TV-ből: „Akármit csinálnak, úgyis nyerni fogok”. Vajon honnan tudta? Szép, szép az erkölcsi győzelem, de 2010 még nagyon messze van. Közülünk sokan már nem is biztos, hogy megérjük. Kóbor kutyaként éljük le öreg napjainkat, és legfeljebb (ahogyan Petőfi írja A kutyák dala című versében) „S harag multán urunk / Ismét magához int, / S mi nyaljuk boldogan / Kegyelmes lábait!” – vagy kóbor kutyákként farkasokhoz csapódunk, „Fázunk és éhezünk S átlőve oldalunk, /Részünk minden nyomor… De szabadok vagyunk!” – hát igen, megint ez a kérdés. Ugyanis az erkölcsi győzelem a miénk volt 1848-ban és 1956-ban is. Egyszer már szeretném megérni, hogy ne csak csatákat nyerjünk.