Hirdetés

Jó bora volt Szalay Károlynak. (Igazából máig nem tudom, mi lett volna a helyes megszólítás, és ma sem emlékszem, hogy voltaképp hogy szólítottam meg. A Karcsit szerintem nem mertem volna, a Károly úr pedig kicsit olyan, mint valami novellahős vagy egy groteszk rajzfilm főszereplője a 70-es évekből. Pedig a Károly szerintem jó név. Azt hiszem, csak úgy szólítottam: „tisztelt uram”, majd később „szervusz”.)

Szóval jó bora volt. Ültünk a nappalijában és kortyolgattunk. Mindenről véleménye volt, határozott véleménye, amit jó hangosan tudott képviselni. Háborgásban (is) mester volt. Igazság szerint már nem emlékszem, hogy ismerkedtünk meg. Minden bizonnyal valami irodalommal kapcsolatos ügyben kerestem fel. Talán valami kéziratot vittem megmutatni, vagy tanácsát kérni, már a múlt mély és feneketlen kútjába hullt. Igen, ilyesmi lehetett. A Keskeny Károly-regény kapcsán ücsöröghettem először ott – lám, mondom én, hogy jó név a Károly, kedvelem is –, s kortyolhattam a borát. Már nem emlékszem arra, hogy mit mondott, de nagyon lesújtó nem lehetett, mert később akárhány szerkesztőségi összejövetel volt és akárhányszor beszélgettünk, mindig megjegyezte, hogy jókat írok és tetszenek neki. Szakmájába vágott, hisz irodalomtörténész volt, Karinthy-kutató, a magyar humor és szatíra szerelmese és szakértője. Legutoljára is ez ügyben beszéltünk, talán egy éve. Karinthy egy írása kapcsán kerestem meg, egy kötetemhez, hogy mit tud a forrásáról. Szörnyű, hogy az élet rohan, és sok esetben akkor keresünk valakit, ha kell valami, aztán ha az illető már nincs köztünk, akkor sóhajtozunk. Ahogy most én is. De ezt én magas szinten űzöm. Cseh Tamással meg Kerényi Imrével is így jártam.

Ha megyünk temetőbe eltávozott rokont nézni, vagy nagy embereket a Fiumei úti sírkertbe, csak akkor forgassuk szemünket, hogy jaj, bárcsak ismertem volna X-et, Y-t vagy Z-t, ha biztosak vagyunk benne, hogy életében nem így jártunk volna. Márpedig azt hiszem, alig akad, ki ebbe a hibába nem esik bele.

Korábban írtuk