Az oregoni szenátort saját elmondása szerint aggodalommal tölti el az európai szélsőjobboldali pártok népszerűségének növekedése, amelyek szerinte gyakran használnak „dühödten antiszemita jelszavakat, és az európai etnikai identitás XIX. századi formáját hirdetik”. Az elrettentő hatás fokozásához Smith egy nemrég Magyarországon alakult „jobboldali félkatonai csoportot” említett, amelynek tagjai „a második világháborús fasiszta korszakra emlékeztető ruhadarabokat viselnek, az idegengyűlölet és a bigottság ideológiáját támogatják”.

Noha mint az köztudott, az amerikaiaknak – enyhén szólva – nem erősségük a „maradék világ” (Rest of the World) dolgaiban való jártasság, azért talán még egy amerikai szenátortól is elvárható lenne, hogy mielőtt olyan országokat egzecíroztat, amelyekről korábban valószínűleg azt sem tudta, hogy egyáltalán léteznek, előbb inkább a saját portája előtt söprögessen. Ami speciel az „idegengyűlöletet” illeti, nem is kellene messzire mennie. Csupán az Oregonnal szomszédos Kaliforniáig, ahol 2003 márciusa óta egy Polgári Honvédelem (Civil Homeland Defense) nevű magánmilícia is részt vesz a mexikói illegális bevándorlók üldözésében és kézre kerítésében (USA Daily News Report, 2003. március 17.). Más kérdés, hogy az amerikaiak körében nemzeti sportnak számító embervadászatra szerveződött osztag önkéntesei – szakítva a több évszázados hagyománnyal – a múltban jól bevált lincselés helyett momentán kénytelenek azzal beérni, hogy az elfogott behatolókat („intruders”) átadják a határőrségnek, amely azután haladéktalanul kitoloncolja őket. A hatóságok nyíltan bátorítják az amerikai WASP-identitás (WASP, vagyis fehér-angolszász-protestáns) XXI. századi formáját hirdető, gyorsan növekvő létszámú milícia tevékenységét, amelynek a jelmondata („Támogassuk a határőrséget, hogy megvédje határainkat az inváziótól!”) csöppnyi kétséget sem hagy afelől, hogy tagjai „az idegengyűlölet és a bigottság ideológiáját” képviselik a félvérlatin-katolikus bevándorlók ellenében (még ha adott esetben nem is viselnek a második világháborús fasiszta korszakra emlékeztető ruhadarabokat).

Jogosan vetődik fel a kérdés, hogy az ilyesféle aggasztó jelenségek láttán az Európai Parlament mikor érzi már végre szükségét annak, hogy különleges vizsgálóbizottságot állítson fel az Egyesült Államokban tapasztalható etnikai alapú diszkrimináció, a fokozódó mexikói-ellenesség, illetve a gyűlöletből fakadó bűncselekmények számának növekedése tárgyában?

* * *

Annál is inkább, mert a tengerentúlon elharapódzó intolerancia légkörében újabban egyre több mexikói bevándorló veszi a sátorfáját és visszatér szülőhazájába. Mint azt Massimo Gaggi írja, „az Egyesült Államokban megakadt az Amerikába új életet kezdeni érkező külföldiek nagy asszimilációs gépezete…” (Corriere della Sera, 2007. október 31.). A legolvasottabb olasz napilap amerikai tudósítója szerint „az újonnan érkezettekkel szembeni reakció eredete a növekvő nélkülözés, sőt a közvélemény nagy részének valódi és kifejezett ellenérzése az utolsó bevándorlóhullám által okozott szociális problémák miatt. […] Ily módon egy nagyon veszélyes folyamat bontakozott ki: a központi hatalom erélytelenségét kihasználva sok szövetségi állam, megye és város az illegális bevándorlókat sújtó rendelkezések sokaságát hozta meg”, mégpedig azzal az alig titkolt céllal, hogy gyakorlatilag „kiszekálják” a mexikói vendégmunkásokat az USA-ból. Ennek hatására különösen az etnikailag homogénebb belső államokban, „amelyek traumaként élték meg a latínók érkezését”, valóságos „ellenkivándorlás” vette kezdetét, „az immáron a legális bevándorlókat is érintő reakciók ugyanis olyan élesek”, hogy sok spanyol ajkú családot a Mexikóba való visszatérésre kényszerítenek. Ráadásul pedig a hétköznapi idegengyűlölet mögött egy mélyen gyökerező történelmi-civilizációs ellentét rejtőzik, nevezetesen „a nemrégiben Samuel Huntington által az amerikai identitásról írt esszében kifejezett félelem, hogy a spanyol ajkú bevándorlás a déli és nyugati amerikai szövetségi államok egyfajta »demográfiai visszahódításának« eszközévé válik”, ezeket a területeket ugyanis az USA erőszakkal ragadta el Mexikótól a XIX. század első felében. (Mexikó „Trianonja” 1848. február 2-án következett be, amikor az Egyesült Államok annektálta déli szomszédja területének csaknem a felét.)

Az események ilyetén való alakulása láttán csak remélni lehet, hogy az amerikai honatyák előbb-utóbb az otthoni xenofóbiával és a mexikói irredentizmussal lesznek kénytelenek foglalkozni ahelyett, hogy a Lantos-féle „politikai kalandorok” (copyright: Jobbik) felbujtására a „maradék világ”, különösképpen Európa ügyeibe ütnék az orrukat. És ha önként nem mutatnának erre hajlandóságot, akkor talán európai kollégáiknak kellene őket rábírni az önvizsgálatra, pusztán azon az alapon, hogy – mint azt az előbbi példa is mutatja – amikor amerikaiak leckéztetnek európaiakat emberi jogokból, az éppen olyan, mint amikor bagoly mondja verébnek, hogy nagyfejű.

* * *

Ami azt illeti, az előbbieken kívül számos más „americum” is alkalmas arra, hogy kicsapja a biztosítékot az emberi-jogista és egalitarista gondolati ortodoxia körében. Itt van mindjárt az az esemény, amelyről ugyancsak a vezető olasz napilap számolt be „A zsidók intelligensebbek. Vihar a neokon összejövetel fölött” címmel és „Eszmecsere a faji különbözőségekről az American Enterprise Intézetben” felcímmel (Corriere della Sera, 2007. október 31.). A Bush-kormány volt hadügyi államtitkár-helyettese és legfőbb háborús uszítója, a Világbank időközben megbukott elnöke, Paul Wolfowitz patronálta neokon think tankben – nyilván a hely szellemétől ihletetten – éppen arról folyt a csevely, hogy miért is olyan intelligensek a zsidók. Jellemző módon utóbb nem is annyira a téma miatt támadt vita amerikai kulturális és politikai körökben, mint inkább a három beszélgetőpartner álláspontja miatt, akik a Washington Post szerint azt a benyomást keltették, hogy a zsidó népet felsőbbrendűnek tekintik a többiekhez képest. Jon Entine, az Ábrahám fiai: a kiválasztott nép faja, identitása és DNS-e című könyv szerzője úgy vélte, hogy a zsidók magas IQ-szintje olyasféle genetikai mutációk következménye, mint a Tay-Sachs betegség. A presbiteriánus Charles Murray ugyanezt a sok évszázados héber vallásos oktatás szigorának tulajdonította, megjegyezve, hogy „a kevésbé intelligens zsidók könnyebben lettek keresztényekké” (sic!). Laurie Zoloth, a Northwestern Egyetem bioetikatanára óvatosan úgy fogalmazott, hogy „mi, zsidók, azért tűnünk ki, mert többet tanulunk és többet törjük magunkat”. Entine feltette magának a kérdést, hogy a Nobel-díjasok között vajon miért van annyi zsidó, és a választ is megadta rá: a kelet-európai zsidók körében a genetikai mutációk „elősegíthették az agysejtek számának növekedését”. Murray szerint viszont a spanyolországi és portugáliai szefárd zsidók is kitűntek teljesítményükkel. (Ő egyébként az American Jewish Committee Commentary című lapjában a „zsidó géniusznak” szentelt írását azzal a lefegyverzően „tudományos” érvvel zárta, hogy egy törzs, amely ugyanabban a környezetben élt, mint más közel-keleti nomád népek, mégis azért lett intelligensebb a többieknél, mert „a zsidóság Isten választott népe”. Lásd: Valóság, 2007. szeptember). Zoloth mindezt azzal igyekezett árnyalni, hogy nem a természet, hanem a kultúra, valamint az üldöztetésekkel szembeni túlélés szükségleteinek évezredes tapasztalatai tették a zsidó népet intelligensebbé és konstruktívabbá a többieknél, ugyanakkor figyelmeztette beszélgetőtársait, hogy „a faji különbözőségekről szóló beszélgetések történelmileg hozzájárultak az antiszemitizmushoz”.

* * *

Hogy milyen mértékben, arról a New York-i székhelyű Rágalmazásellenes Liga által ez év márciusában és áprilisában öt nagy európai országban végzett felmérés alapján nyerhetünk némi fogalmat, amelyből egyértelműen kiderül, hogy a zsidókra vonatkozó negatív sztereotípiák 2005 óta jelentősen teret nyertek Európában. Antiszemita kliséket a spanyolok 47 százaléka hangoztat, a lengyelek, az olaszok, a franciák és a németek körében ugyanez az arány 45, 32, 22, illetve 20 százalékot tesz ki. Az európaiak egyre növekvő hányada gondolja azt, hogy a zsidók nagyobb lojalitást tanúsítanak Izrael, mint saját hazájuk iránt, hogy túlzott hatalommal rendelkeznek a vállalkozói világban és a pénzpiacokon, és hogy túl sokat beszélnek a holokausztról. A megkérdezett 2700 személy negyede azt mondta, hogy a zsidók iránti hozzáállásában befolyásolják a közel-keleti események, amelyek eredményeként romlik a zsidókról alkotott általános vélemény. (Ugyanakkor a Tel Avivi Egyetem áprilisban közzétett dokumentuma alapján az előző évhez képest tavaly megkétszereződött a zsidók elleni támadások száma a világon. Meglepő módon a legtöbb erőszakos cselekményt az angolszász világban, nevezetesen Ausztráliában, Kanadában és Nagy-Britanniában regisztrálták.) Abraham Foxman, a Liga igazgatója jeruzsálemi sajtótájékoztatóján elmondta: a telefonos reprezentatív felmérés azt mutatja, hogy „sok európait megfertőzött az antiszemitizmus vírusa”. Így a megkérdezett spanyolok 53 százaléka úgy véli, hogy a zsidók túlzott hatalommal rendelkeznek az üzleti világban, és véleményüket a lengyelek 49, az olaszok 42, a franciák 28 és a németek 21 százaléka is osztja. A lengyelek 58 százaléka gondolja azt, hogy a zsidók túl sokat beszélnek a holokausztról, és a spanyolok és az olaszok 46 százaléka, a németek 45 százaléka, a franciák 40 százaléka ugyanígy vélekedik. Végül pedig a lengyelek 39 százaléka a zsidók bűnének tartja Jézus halálát, szemben a spanyolok 19, az olaszok 18, a franciák 14 és a németek 13 százalékával. Egyébként a felmérés szerint Spanyolország a leginkább palesztinbarát ország, ahol a megkérdezettek 34 százaléka inkább a palesztinokkal szimpatizál, mint a zsidókkal, miközben a németek és lengyelek körében 22 százalékos, a franciák és az olaszok között pedig 20 százalékos ez az arány.

A Rágalmazásellenes Liga egy másik vizsgálata azt is kimutatta, hogy az Egyesült Államokban élő, külföldön született spanyol ajkúak 44 százaléka antiszemita álláspontot foglal el, szemben az USA-ban született latinok 20 százalékával. A felmérés szerint sokan közülük a zsidókat teszik felelőssé Jézus haláláért annak ellenére is, hogy az 1965-ös II. vatikáni zsinat felmentette őket az istengyilkosság vádja alól. Noha az antiszemitizmus kétségtelenül hangsúlyosabban van jelen Európában, ez nem jelenti azt, hogy az Egyesült Államokban teljesen ismeretlen fogalom lenne, ahol Foxman Never Again? című könyve szerint a zsidóellenes érzelmek hasonló megnyilvánulásai tűntek fel. A Rágalmazásellenes Liga helyi felmérései szerint az amerikaiak egyharmada úgy véli, hogy a zsidók lojálisabbak Izrael iránt, mint az iránt az ország iránt, ahol élnek, és az amerikai lakosság 17 százaléka antiszemita érzelmeket táplál. Mindebből Foxman arra a következtetésre jutott, hogy a zsidóság fenyegetettsége jelenleg azonos, ha nem nagyobb, mint a náci uralmat megelőző években volt, és ezt a helyzetet elsősorban a kommunikációs technikák, főleg az internet fejlettségének tulajdonítja, amely tökéletesen alkalmas arra, hogy rajta keresztül úgymond a „gyűlölködők” emberek millióit manipulálhassák komoly gazdasági erő nélkül.

* * *

Arról, hogy az amerikaiakhoz hasonlóan az argentinok is „objektív” képet alkothassanak maguknak a Magyar Gárdáról, Lantos és Smith legjobb tanítványa, Luisa Corradini gondoskodott. A legnagyobb argentin napilap párizsi tudósítója az európai szélsőjobboldal erősödésének szentelt – tehát kellőképpen apokaliptikusra hangszerelt – cikkében a szokásos klisék pufogtatása közben a magyarországi helyzetről is ejtett néhány keresetlen szót, imigyen: „Budapesten a múlt hónapban 600 fiatal esküdött fel Magyarország »védelmére« a Magyar Gárda soraiba lépve. Ezt a neonáci paramilitáris csoportot, amelynek eddig 56 tagja volt, a Jobbik nevű szélsőjobboldali párt alakította. »Nem a létszáma jelenti a veszélyt, hanem a szervezet változása és növekvő militarizálódása«, kondította meg a vészharangot Kiss Viktor politológus” (La Nación, 2007. november 18.). Eddig a szó szerinti idézet.

Mintegy végső érvként az argentin újságírónő miniszterelnökünk egyik örökbecsű szentenciájával zárta tudósításnak álcázott rémhírterjesztését, miszerint „a fasiszták köztünk vannak”. Nos hát, mindannyiunk kedvenc Fletója szokásához híven ezúttal is beletrafált, és bizonyos megszorításokkal igazat is adhatunk neki. Amennyiben freudi elszólásként az általa vezetett kormányra értette a „köztünk” szót, akkor teljes mértékben, még ha ezt kétségtelenül kompromittálónak is tartják napjaink autentikus „fasisztái”. (Scusi, Alessandra!) Ha viszont – és vélhetően erről van szó – a magyar népre vonatkoztatta mondandóját, akkor természetesen csak részben osztjuk véleményét. Idegen érdekek magyarországi helytartói semmiképpen sem tartozhatnak ugyanis a magyar néphez. Már csak azért sem, mert lényegüknél fogva a kommunisták sokkal inkább a nép fölé kerülnek, mintsem a nép közé. Mindig és mindenhol ez volt a helyzet. Manapság és Magyarországon sincs másként.

Ceterum a kommunizmus százmillió ember haláláért felelős.

Gazdag István