Kertelés

Nehéz lenne tömören összefoglalni, hogy mi a zavaró a mai világban.

Az ember keresi a szavakat, próbálja megragadni a lényeget, matat a jelenség körül, fogdossa innen, majd onnan, aztán észreveszi, hogy a végeredmény hasonlítani kezd ahhoz, amire haragszik és amit körül akart írni. Pedig valami olyasmiről van szó, hogy az embernek elege van az állandó mellébeszélésből, ködösítésből, abból, hogy soha semmi nincs kimondva, nevén nevezve.

Ez az érzés a Trump–Zelenszkij-találkozó kapcsán hasított belém, tudatosult bennem. Az, hogy az ember nemcsak azért ül megrökönyödve és nézi ezt a műsort, mert megdöbben az ukrán elnök szemtelenségén, hanem azért, mert egyszerűen elszokott attól, hogy a dolgok ki legyenek mondva. Egyenesen, nyíltan. Hogy valami az, ami. És Donald Trump egyenesen, nyíltan, ha úgy tetszik, keményen kimondott dolgokat, olyanokat, amiket mások nem, és ettől mi el vagyunk szokva. A tények korunkban nem szalonképesek. Az affektáló ködösítés persze mindig kicsit megszokott volt a történelemben, és az elit mindig is girlandokkal látta el azt, amit az egyszerű útonálló a maga primitív egyenességével így fogalmaz meg: „Pénzt vagy életet!” De a mai kor, érzésem szerint, mindent felülír, ami korábban volt. És nem csak a politikában folyik a kertelés. Az élet minden területén.

Megyek le a boltba zsemléért, s látom, valami plakátfélén kakaóport hirdet egy cég. „Kevesebb cukor.” Ez piroslik a kép felső részén. Meg ez: „Kevesebb tejtartalom.” Nézem, nézegetem. Nekem az anyám még úgy tanította, hogy a kakaó édes. De az benne a jó. A halászlé meg fűszeres. És azért szeretjük. Gyermekkoromban az ember azért vett rövidnadrágot, mert rövid, és azért hallgatott metált, mert hangos. Senki nem várta el a kakaótól, hogy cukortalan legyen, a heavy metaltól, hogy halk és a négyjegyű függvénytáblázattól, hogy ne legyenek benne számok.

Ezt a fajta régimódi, kertelés nélküli világot várja az ember egy ideje, és reménykedik benne, hogy egyszer majd beköszönt végre.