Megállíthatatlanul nő Orbán Viktor miniszterelnök népszerűsége az úgynevezett nyitott listán, amikor azt kérdezik meg a járókelőktől a kérdezőbiztosok, hogy „önnek ki a legrokonszenvesebb politikus?”. A második helyezett Vona Gábort, a harmadik Szél Bernadettet, a negyedik Karácsony Gergelyt és a többieket egy nagyságrend választja el a listavezetőtől. Ez korántsem volt mindig így.

Korábban úgy volt, hogy a kormány­oldal és az ellenzék vezetője nagyjából azonos mértékű támogatottságot élvezett, hiszen egyiket is, másikat is a saját tábora éljenezte. Ebből fakadóan elutasítottságuk is optimális esetben nagyjából hasonló volt. Most azonban az a helyzet, hogy a legellenszenvesebb politikusok messze nem népszerűek (lásd egy oldallal hátrébb).

Vagyis a magyar politikai térfél az elmúlt kormányzati ciklusokban nem csupán átalakult, de ez az átalakult szerkezet rögződött is. Az új szerkezetre Orbán Viktor a centrális erőtér kifejezést használta, ami esetünkben körülbelül azt jelenti, hogy a társadalom túlnyomó része – beleértve az őszintébb és taktikusabb ellenzéki vezetőket is – nem csupán megnyugvással vette tudomásul, de el is fogadta, hogy a magyar állam vezetése tartósan jobboldali kezekbe került, és a balliberális média minden ezt tagadó állítása ellenére, ezt helyesnek is tartja.

Vagyis nem azért van csekély valószínűsége annak (statisztikusan nulla a valószínűsége), hogy a Fidesz–KDNP ne nyerje meg a választásokat, mert tartósan hatalmas fölénnyel vezet, hanem azért, mert a társadalom elsöprő része inkább abban érdekelt, hogy ez az állapot fennmaradjon. Az a tény tehát, hogy az ellenzéki táborban zajló már-már bohózatba illő szereposztási komédia, hogy tudniillik ki legyen a miniszterelnök-jelölt, rendre kudarcba fullad, alapvetően két okra vezethető vissza.

Az egyik ok az, hogy a balliberális erőtérben ma nincs olyan morális, szellemi mező, nincs olyan innovatív törekvés, amely a rohamosan változó világ legfontosabb kérdéseire használható, a többség által megemészthető válaszokat tud adni. A genderjátékok és az ehhez hasonló liberális hülyeségek ugyanis nem alkalmasak a tömegfogyasztásra. Ugyanez a helyzet a drogos és a migránssimogató akciókkal is. Olyan alternatív műsorok ezek, amelyek egy szűk belvárosi eliten kívül senkihez sem szólnak.

Ha nincs bázis és nincs tartalom, akkor ugyan miből építkezhetne a balliberális értelmiség? Mert tagadásból nem lehet programot fogalmazni. Az nem elég, hogy mit nem akarunk, azt is meg kell mondani, hogy mit akarunk. Ha nincs egy olyan morális-szellemi dimenzió, amelyben otthonosan közlekednek, és amelyet a sokaság is örömmel fogad el a magáénak, akkor ugyan milyen értékek mentén válasszák ki maguk közül a hőst, aki a színeikben csatába indul a választók kegyeiért?

A másik ok, hogy az önmagába fordult neoliberális világlátás talán legfontosabb tézise az, hogy „semmi sem számít, csakis önmagad”. „Csak önmagadra koncentrálj, és csak azok társaságát keresd, akik ugyanígy vélekednek”. Ebből az alapállásból azonban fogalmilag kizáródik az összetartó, ha kell, akár önfeláldozó tábor léte. A jobboldal 2002-ben megtalálta a maga vezérmondatát: „továbbra is rendületlenül hiszünk a szeretet és összefogás erejében”. A politikai ellenzék, beleértve a Jobbikot is, csak addig tudott eljutni, hogy kijelentse, ők e tekintetben makacsul hitetlenek. Így aztán tényleg nincs más, csak a Fidesz–KDNP.