A főképp az MTI napi híradására támaszkodó és Bencsik Gábor szerkesztette dokumentumkötet azért rendkívül fontos, mert az 1918-as októberi forradalmat megelőző napok hiteles történetét adja, s cáfolja azt a baloldali hiedelmet, hogy Tisza Istvánt, a magyar politikai élet miniszterelnökként és az országgyűlés elnökeként egyaránt meghatározó alakját ismeretlen, csapatukat otthagyó katonák ölték meg.

„Tisza István nem egy szervezett gyilkosságnak, hanem a disztingválni nem tudó népharag kitörésének lett az áldozata. Kóbor katonák gyilkolták meg” – írja Böhm Vilmos Két forradalom tüzében című, a bolsevikok magyarországi taktikáját bíráló, először 1923-ban kiadott vaskos emlékiratában. Böhm Károlyi kormányában hadügyi államtitkár, Berinkeyében hadügyminiszter volt, a kommün idején pedig hadügyi népbiztos. „Minden mesterséges váddal szemben – írja – meg kell állapítani, hogy az októberi forradalom alatt, de még később, a kommün alatt is megvolt az igyekezet arra, hogy bizonyosságot szerezzünk a tett elkövetőinek személye felől. A nyilvánosságra került adatok pontos ismerete alapján ismételten megállapították, hogy mindazoknak, akiknek a neve a gyilkossággal kapcsolatban közszájon forgott, és akik abban az időben bizonyára inkább eldicsekedtek volna tettükkel, mintsem tagadták volna azt, és akik később minden alapos vád és bizonyíték híján a vádlottak padjára kerültek – tehát sem Fényesnek és Kérinek, sem Friedrichnek és Pogánynak -, semmi közük sem volt a gyilkossághoz. Legkevésbé természetesen a forradalom vezetőinek.”

Az 1920. augusztus 2-tól szeptember 15-ig tartó per vallomásai cáfolják az 1919-ben Kun Bélával, 1945 után pedig Rákosi Mátyással is szembekerülő szociáldemokrata politikus vélekedéseit. Nem folyt vizsgálat, dicsekvés a Nemzeti Tanács köreiben, annál inkább volt Tisza megölését, illetve megöletését illetően. Nem meglepő, hogy a Pesti Hírlap milyen pontosan s mégis színpadiasan írja le másnap az 1918. október 31-én késő délután, a Hermina úti Roheim-villában elkövetett gyilkosságot olyan részletességgel, mintha az 1920-as per egyik tanúvallomását olvasnánk. Az ügyben apjával együtt tanúként meghallgatott neves etnográfus, a freudi tanokhoz közelálló Roheim Géza így foglalja össze benyomásait: „…az egész teátrálisan, kvázi inscenirozva folyt le.” S érdekes, a Bujdosó Könyve szerzője, Tormay Cecile épp e színpadiasság miatt kételkedett a Pesti Hírlap hitelességében, mondván, „ilyen beállítás csak pesti újságírónak a képzeletében teremhetett.”

A Tisza-perben a teremtő képzeletű hírlapíró – akinek sikerült az osztrákok menedékjogát megkapnia – a gyilkossággal, illetve az abban való részvétellel vádolt Hüttner Sándor főhadnagy, Sztanykovszky Tibor zászlós és Dobó István tengerészőrmester vallomásának kulcsalakja. Tisza István gyilkosául mindhárman őt jelölik meg. A Böhm által is említett Pogány Józsefről (1886-1939), a magyar munkásmozgalom „kiemelkedő alakjáról” van szó, aki 1939-ben a Szovjetunióban a sztálini terror áldozata lesz.

A tanúvallomások – amelyeket az MTI nap mint nap hozott, s így közreadásukkor még senki sem tudhatta, mi hangzik el másnap -, továbbá a katonait követően a polgári bíróság elé áttett ügyben elhangzottak során -, amelyről ugyancsak részletesen tudósított a sajtó – semmiféle ellentmondás nem merült fel Pogány bűnösségét illetően. (Hegedűs Sándor az Egy politikai per kulisszatitkai címmel 1976-ban megjelent monográfiájában ugyan leszögezi, hogy mindkét per bírósági jegyzőkönyvei elvesztek, de ez nem jelenti azt, hogy a jelen kötetben szereplő tudósítások és gyorsírói feljegyzés alapján szerkesztett anyagok nem hitelesek.)

A koncepciós perek logikájához szokott magyar olvasó persze rögtön felveti, miért épp az emigráció korántsem keserű kenyerét evő Pogányt jelölik meg a gyilkosságban részes társak fő ítélet-végrehajtóként? „Pogány rákiáltott (Tiszára), hogy maga az oka, hogy annyi embert a vágóhídra szállítottak” – vallotta Sztanyszkovszky. – Ekkor Pogány és Horváth-Sanovics rálőtt (…) Dulakodás támadt, s ekkor történt még két-három lövés.„ S itt van mindjárt még egy, ugyancsak távollevő személy, Horváth-Sanovics Sándor, aki a szerb-horvát- szlovén királyságban végleg eltűnt a magyar hatóságok szeme elől: Tiszára fegyverrel rátörő s őt meggyilkoló három ember közül csak Dobó Istvánt sikerült bíróság elé állítani.

Nincs ebben valami hamis futam? Hiszen a Hermina úti villába kocsival érkező két merénylő közül Láng László személyét nem sikerült tisztázni, Kundaecker József tartalékos tengerész még a kommün napjaiban meghalt, Csernyák Imre pedig – aki végül szembekerült a kommunistákkal is – kiszökött az országból s eltűnt nemcsak a rendőrség, de az utókor tekintete elől is. Miért éppen Pogányra vallanak a perbe fogott társak? Ám ott van az említett dulakodás. Amikor rálőttek Tiszára, abban ”a pillanatban lépett ki gróf Almásy Denise, és Tiszánéval ráborult ennek férjére. Dobó azonban félrerántotta a hölgyeket, dulakodás támadt, mire Pogány és Horváth-Sanovics még két-három lövést adtak ki. A másodszori lövéseknél Sztanykovszky beugrott a hallba megnézni, hogy mi történik ott, azonban mind a négyen annyira megijedtek, hogy az ismételt sortűz után rögtön futásnak eredtek. Sztanykovszky az előszoba ajtajában Gärtnerbe ütközött (őrá majd 14 évet mér ki a polgári bíróság – T. P.), s mind az öten, valamint a kint maradottak is kiszaladtak az utcára s csakhamar elérték a ligeti külső körútnál lévő autótaxi-állomásra állított két automobilt, s miután legutolsónak Kéri is megérkezett, visszaindultak a városba„ – olvasta fel az utolsó tárgyalási napon az ítéletben a merénylet végrehajtásának történetét Gézczy István főhadnagy-jegyzőkönyvvezető.

A merénylet rekonstruálása nem pusztán a vádlottak elbeszélései, hanem az áldozatok – a két grófnő – vallomása, továbbá a kihívott orvos, a szobalány, a szakácsnő, a vasalónő, a kirendelt s a támadók által lefegyverzett csendőrök, aztán a villa lakói, a két Roheim meghallgatásának a figyelembevételével is történt. Aki végigolvassa a hadbíróság 36 napon át tartó tárgyalásának szövegét, az meggyőződhet arról, hogy a jog embereit nem a forradalmat követő bosszúállás, hanem a legnemesebb értelemben vett, a régi Magyarországot idéző konzervatív-liberális szellem tárgyilagossága vezette: a rekonstrukció ennek felel meg.

A hadbíróság ”fölbérelt gyilkosság bűntettéről„ is beszélt. S itt ugrik be gróf Károlyi Mihályé mellett a magyar történelemből jól ismert másik név, Friedrich Istváné (1883- 1951) és Kéri Lászlóé. Friedrich – aki 1939-ig megőrizte országgyűlési mandátumát legitimista alapon – maga is tanúként szerepelt. Mind Hüttner, mind Sztanykovszky azt vallotta, hogy a katonatanács és a nemzeti tanács között mintegy az összekötő kapcsot biztosító Friedrich lett volna az egyik felbujtó Tisza meggyilkolására. A polgári perben még az ítélethirdetés előtt azonban elejtették ellene ezt a vádat. Sokat tudott? Az ”őszirózsás„ forradalom után hadügyi államtitkár lett, s a régi tisztikarra épülő, kommunistaellenes hadsereg szervezése mellett tört lándzsát. A kommün, azaz a tanácsköztársaság idején a forradalmi törvényszék halálra ítélte, ám sikerült megszöknie. A kommünt követő ”szakszervezeti kormányt„ félretolva 1919. augusztus 7-én József főherceg megbízásából kormányt alakított, majd a Habsburg-restaurációtól félő antant nyomására november 24-én kénytelen volt átadni a kormányt Huszár Károlynak, aki viszont hadügyminiszterré nevezte ki. Az ő nevéhez fűződik a kommün intézkedéseinek hatálytalanítása és a gyorsított eljárás bevezetése, amelynek alapján sorra hozták az ítéleteket az 1918-19-i forradalmak nemegyszer köztörvényes bűnökben is vétkes résztvevői ellen. Friedrich Istvánhoz tehát nem nyúlhatott az ellenforradalmi kurzus. S ha volt is valóságalapja kétértelmű szereplésének az októberi forradalom idején, kegyetlenül megbűnhődött idős korára, amikor a Grősz-per kapcsán letartóztatták s 15 év börtönre ítélték. 1951 augusztusában szállították a váci börtönbe, ahol alig több mint három hónap múltán elhunyt.

A polgári bíróság Dobó István mellett – aki még a másodfokú tárgyalás előtt tüdőbajban elhalálozott – Kéri Lászlót is halálra ítélte. (A katonai bírósági eljárás során 18 évre ítélt Sztanykovszky leülte büntetését, Hüttner főhadnagy viszont nem, mert már 1923-ban meghalt a gyűjtő börtönkórházában.) Mennyi halál! – sóhajthatna fel még a történész is némi gyanakvással, ha nem tudná, hogy a háború utolsó évében s a rákövetkezőkben mennyire megugrott a rossz táplálkozás és a járványok következtében a civil lakosság és börtönlakók mortalitása.

Nos, Kéri Pál – aki ekkor 38 éves volt, budapesti születésű, izraelita vallású, nőtlen újságíró – már megkezdte tízéves börtönbüntetését sajtó útján elkövetett vétség miatt. A vallomások szerint a Hermina úti Roheim-villa felé tartó két kocsi közül az elsőben a sofőr mellett Kéri ült. Előtte – így Hüttner – Kéri még az Astoria szállóban ”elővett egy papírlapot, amelyre már föl volt rajzolva a villa vázlata, kiosztotta a szerepeket, és megkérdezte, hogy ki lesz az, aki lelövi Tiszát. Mindnyájan hallgattunk. Ekkor megszólalt Pogány, hogy majd ő elintézi.„ Kéri tagadta a vádat s a perben felmentett Fényes László újságíróról, barátjáról is azt állította, hogy teljesen konzervatív meggyőződésű ember, aki csak a legnagyobb lelki tusa után csatlakozott a nemzeti tanácshoz.

A reménytelen helyzetben lévő – s mint a tárgyaláson készült kép mutatja – sovány, lerobbant főhadnagy hazudott volna? Miért? Válasz helyett előbb olvassuk el Faludy György jellemzését Kériről a Pokolbeli vígnapjaim című izgalmas memoárjából (Kérit Fényes mutatta be neki az utolsó békeév, 1938 Párizsában): ”Mint az Est laptudósítója, megjárta a Balkán-háborút, Moszkvát a húszas évek elején, ismerte jól Trockijt, August Bebelt, Kautskyt; de legjobban a magyar történelmet és ebben is elsőnek a Rákóczi-felkelést, mintha csak a fejedelem egyik generálisa lett volna.„ Kéri becsvágyó volt, miért ne akart volna legalább egyszer, 1918 októberében személyesen is történelmet csinálni? S nem 1916-ban lőtte le Friedrich Adler, az osztrák szociáldemokraták titkára – akit az 1918-as bécsi forradalom diadallal szabadított ki börtönéből – Stürgkh osztrák miniszterelnököt ugyanazzal a háborúpártisággal vádolva, amivel Tiszát illették ellenfelei? A terhelő vallomások mérlegelése alapján halálra ítélt Kéri egyébként nem sok időt töltött börtönében, mert a népbiztosok perében halálra ítéltekkel és az 1918-19-es forradalmak más, börtönbe zárt fontosabb személyiségeivel együtt Szovjet-Oroszország kicserélte őket az ott lefogott s kivégzéssel fenyegetett, túszként kezelt magyar főtisztekre. (Kéri szerencsésebb volt, mint Pogány és Friedrich: Amerikában halt meg 1960-ban, emigrációban.)

Az ítélet indoklása negatív megvilágításban mutatja be gróf Károlyi Mihály szerepét is Tisza megölésében. Személyéhez azonban csak az köthető bizonyosan, hogy Dobó és a magyarkérdés megoldásaként néha a szerb ”felszabadításról„ fantáziáló Horváth-Sanovics a gyilkosság után testőrszolgálatra lettek kiküldve hozzá.

S még egy rémtörténeti adalék. A Bujdosó könyve utószavában található egy bekezdés az 1919. október 28-i Az Újság című lapból egy tragikus öngyilkosságról: ”Pogány József népbiztos apja, Schwarz Vilmos (64), a pesti Chevra Kadisa alkalmazottja felakasztotta magát, miután a kommün bukása után a hitközség felmondott neki. Foglalkozása: a temetéseken elől haladt (…) mint előimádkozó. 160 koronából kellett volna megélnie az Erzsébet körút 17. III. 9. sz. lakásában. A kommün alatt a temetőben gratuláltak neki, milyen nagy ember lett a fia. #Bárcsak a fiam koporsóját kísérhetném sírjához# – válaszolta.„