Kis János Menekültek, Európa, Orbán, HVG-ben megjelent írásának alapállása – miként azt számba vettük – egyfelől azon a premisszán nyugszik, hogy a ma Európába özönlő, immár napi tízezres muszlim tömeg minden egyes tagja „menekült”, s az európai államoknak ekként is kell velük bánniuk. Másfelől pedig alapállása szerint Európának pont ezért semmilyen más megfontolást nem szabad mérlegelnie e „menekültválság” kapcsán, csak az univerzális emberi jogokat, az univerzális humanizmust és szabadságjogot. Mindebből következik, hogy a közösségi, kulturális, civilizációs megfontolások mint esetleges védekezési reakciók Európa nemzeteinek részéről e kontrollálatlan népvándorlási folyamattal és ezen univerzális humanizmussal szemben nem jelenthetnek mást, csak legjobb esetben felesleges aggódást Európa és nemzeteinek jövője iránt, vagy rosszabb esetben színtiszta rasszizmust és xenofóbiát.

Kis János – ahogy a német, osztrák és francia mainstream politika vezetői sem – egyszerűen nem veszi számításba a migránsválság, konzervatív olvasatban a modern kori népvándorlás kulturális dimenzióját, és kizárólagosan elfogadható emberi és politikai magatartásnak a korlátlan befogadást tartja helyesnek. Az 500 milliós Európában – álláspontjuk szerint – mit számít néhány millió muszlim „menekült”? – kérdezik, s a történelmi nyugati-típusú emberi jogi felfogás szerint még az integrálatlan, párhuzamos társadalmi életet is elfogadhatónak tartják az újonnan bevándorlók jövőbeli élete kapcsán.

Azzal a ténnyel, hogy kulturális, civilizációs értelemben is igaz lehet, hogy egy tál vizet egy csepp tinta is elszínezhet, egyszerűen nem akarnak foglalkozni. E tényszerű ellenvetést pedig nem mint a velük konkuráló nézetek egyikét veszik számba, hanem valami olyanként kezelik, amit „Európa már meghaladott”, „ami félelmet gerjeszt”, „ami szélsőséges”. Vagyis ami ignorálandó a migrációs válság megítélésének politikai dimenziói közül.

Álláspontom ezzel szemben egyértelmű: Európának mint metaállamnak és az őt alkotó nemzetállamoknak, ezek nemzeteinek joguk van a nemzeti szuverenitás alapján önálló álláspontot kialakítani a migrációs válságról. Joguk van ezt kizárólagosan menekültválságnak minősíteni, és mindenkit befogadni, mint ahogyan azt Angela Merkel tette az összes szír menekült kapcsán – akiknek a száma e hír után hirtelen háromszorosra nőtt a migránsok között.

De joguk van arra is, hogy egyszerűen népvándorlásnak minősítsék e folyamatot, annak tömeges illegális, a szuverén integritását semmibe vevő, az európai és nemzeti határokat agresszíven megsértő, a személyazonosságot szándékosan ignoráló, összességében szervezett és/vagy kaotikus tömegességének ellenőrizhetetlen mivolta miatt. E jogot Kis János és a liberálisok nem vitathatják el az európai nemzetektől.

És joga van mindkét álláspontnak árnyaltabban vizsgálni a kérdést, s arra az álláspontra jutni, hogy bizony a mai migránsválság egy része menekültekből, másik része népvándorló gazdasági bevándorlókból áll, akik pusztán a jobb élet reményében keltek útra, s masíroztak be Európa védtelen határain. Ez utóbbi felfogást Kis automatikusan a „meghaladott”, „félelmet gerjesztő” és mint ilyet, a „szélsőséges” politika világának tartja, amelynek még a létjogosultságát is elvitatja, nemhogy a liberálissal konkuráló, vele vitázó felfogásként tartaná számon. Pedig e liberális kinyilatkoztató felsőbbrendűségnek valamikor 2008 tájékán, a nagy gazdasági világválságban leáldozott.

„Mindenki egyetért abban, hogy vissza kell szerezni a schengeni határok fölötti kontrollt, de sokan sokfélét értenek ezen. Odáig nem volna vita, hogy sürgősen meg kell állapodni a Dublin III-at ideiglenesen kiváltó, egyszerűsített szabályokban. Ha lennének ilyen szabályok, attól a menekültáradat nem csökkenne, de senki sem lépne az unió területére anélkül, hogy nyilvántartásba vennék. Az európai politikusok nagy része azonban mintha ennél többre gondolna. Arról beszélnek, hogy a határokon mindjárt el lehetne választani a menekültstátusra jogosultakat a »gazdasági bevándorlóktól«, ami enyhítene az unióra nehezedő nyomáson. E remény nem tűnik megalapozottnak. (…) A »gazdasági bevándorlók« visszafordítása aligha juttatja lélegzetvételhez Európát, akár most, akár a jövőben” – írja Kis János.

S ezt követően tér rá a kerítés kérdésére: „Van a határok fölötti ellenőrzés visszaszerzésének egy harmadik értelmezése is. Az unió külső határait úgymond meg kell védeni (mintha a menedékkérők ellenséges támadást intéznének az EU ellen). Áthatolhatatlan kerítést kell emelni Európa köré; mindenkit el kell zavarni, aki nálunk próbálkozik; a menekültstátusra jogosultakat is. A csónak megtelt, a felkapaszkodókat visszalökjük, nehogy velük együtt süllyedjünk el mi is. Ez brutális beszéd, de sokan gondolják, hogy ellenzői érzelgős idealisták: nincs más realisztikus megoldás. Ám először is, valóban megtelt-e a csónak?”

Nos, ez utóbbi kérdést tisztáztuk már, s világossá tettük, hogy nem tele csónak kontra félig csónak kérdés a migránsválság Európában, ahogy a liberálisok 500 millió kontra néhány millió képlete sugallná, hanem kulturális, civilizációs képlet is, amely a tinta és cseppje dilemmáját is beemeli a kontrollálatlan beáramlás és korlátlan befogadás problémái közé.

És hogy igenis van ilyen probléma, azt Kis egy mondatával elismeri, amikor azt írja: „Lakáshoz, munkahelyhez, egészségügyi ellátáshoz juttatásuk, a többségi társadalomba integrálásuk viszont olyan – pénzben nem is mindig mérhető – költségeket jelent, melyek a közel-keleti befogadó országokat nem terhelik.” Hát igen. Merthogy a közel-keleti országok azonos civilizációs és kultúrkörből származnak. De ennyi. E kérdés ettől kezdve ejtve van. Se kifutása, se szembenézés vele nincs a továbbiakban Kis esszéjében.

A kerítés és Orbán terítékre kerülése előtt még egy fontos – immár liberális toposszá vált – szempontot villant fel Kis, ami a migráció pozitív hozadéka (lehet). „Európa – azon belül Magyarország is – demográfiai deficittel küszködik; a gazdaság jelentősebb bővüléséhez, a nyugdíjaskorú népesség eltartásához számottevő bevándorlóra volna szüksége.”

Igen, csakhogy miként maga az egykori liberális pártelnök leírja következő mondatában, ez a kontrollálatlan bevándorlás nem munkaerő-piaci fejvadászás alapján történik, miként ma ezt Ausztrália, de még inkább Új-Zéland bevándorlási hivatala szervezi saját társadalmának, gazdaságának és integrációs képességének alapján. Nem. Ma olyan embertömeg áramlik Európába, amely 70 százalékban képzetlen. Ők nemhogy javítani fogják a munkaerőpiacról kieső nyugdíjasok munkahelyeinek betöltését a munkaerőpiacon, hanem képzetlenségük, valamint nem európai családi szokásaik miatt – amely szerint a nők inkább otthon maradnak a ház körül – inkább terheket fognak jelenteni az európai államok ma még fennálló szociális rendszereiben. (Sarazzan, 2010.)

De Kis ezen is túllendül annyival, hogy: „Nem Európa munkaerőigényei döntik el persze, hogy ki kényszerül a hazájából menekülni, és Európa nem engedheti meg magának, hogy a hasznosítható menekültet beengedi, a nem hasznosíthatót pedig visszaküldi. A képlet nagyon bonyolult tehát.”

És itt megint végzetesen összekeveredik az ügy akkor, amikor Kisnek mindenki menekült. Nincs gazdasági bevándorló, nincs új-zélandi bevándorlási modell, nincs tényleges menekült, s ezt nincs is miért különválogatni, mert nem lehet ebben a menekültdömpingben. Hanem? – kérdezi az esszé olvasója. Mi lehetséges akkor? Mi a szerző javaslata? Mi az ő meglátása a probléma kapcsán? Mi a teendő? – adódnak a kérdések.

Csakhogy a szerző megszökik a válaszadás elől. Ugyanúgy, ahogy az európai liberális látszat-válaszadók is teszik tesze-tosza politikai cselekvőként, vagy univerzális humanizmust hirdető korlátlan befogadóként, Popper kései tanítványaiként. Egész pontosan elhagyják a formállogika követelte válaszadás kényszerének világát, és Berger legendás Münchausen bárójaként húzzák ki magukat a hajuknál fogva a sorakozó kérdések mocsarából, amikor egyszer csak átcsapnak támadásba.

Kis János mintaértékűen mutatja be esszéjében e stílusgyakorlatot: „Az, hogy mi lehetséges, attól is függ: mit tartanak a választók lehetségesnek, és mire hajlandók azért, amit lehetségesnek tartanak. A választók magatartása pedig nem független attól, hogy ki tudja megszólítani őket. Válságos időkben komoly előnyt élveznek azok, akik az emberek félelmeire apellálnak. Elhitethetik, hogy a menekült nem is menekült, hanem »megélhetési bevándorló«; azért jön, hogy elvegye a másét. Elterjeszthetik, hogy a menedékkérők fertőző betegségeket és terroristákat hurcolnak magukkal. Rájátszhatnak az ismeretlentől való idegenkedésre. A hiszterizált emberekkel aztán nem nehéz elfogadtatni, hogy nincs más hátra, mint minden eszközzel védekezni e tömeg ellen, amely amúgy sem érdemel könyörületet.”

Vagyis ő nem ad semmilyen választ a válságra. Csak bírálatba kezd. Megállapítja, hogy ezt a fránya menekültügyet nemcsak a csodás idealisztikus humanizmus, hanem a pimasz valóság, a borzalmas európai választó és még borzalmasabb nemzeti tudata is befolyásolja. S a választó amúgy is rettenetes életérzései sajnálatosan alkalmasak arra, hogy ilyen magasztos pillanatokban, mint amilyeneket a menekültválság előhoz európai életében, félelmet és az „ismeretlentől való idegenkedést” váltsanak ki belőle.

Vagyis e nézőpont szerint ez az európai démosz még mindig nem nőtt fel Popper, Soros és Kis nagy ideájához, a nyitott társadalomhoz, és anélkül, hogy e liberális nézőpont tényleges válaszokat fogalmazna meg a migránsválság társadalmi, gazdasági, civilizációs és szuverenitásbeli kérdései kapcsán, csak fölényesen kinyilatkoztatja a maga – kizárólagosnak tartott – álláspontját. Majd természetesen megnevezi a maga ellenségét. Kis János is ezt teszi: „Ma Európában ezt a hisztériakeltéssel operáló politikát Orbán Viktor testesíti meg.”
Nyilván. Ki más?

(folytatjuk)