Kínzóink azonban még most sem elégedettek velünk, folyamatosan vizsgáztatnak és leckéztetnek. Régen dialektikus és történelmi materializmusból, a dicsőséges Tanácsköztársaságból és Lukács Györgyből, a szocializmus politikai gazdaságtanából és a Szovjetunió Kommunista Pártjának történetéből, a lenini nemzetiségi politikából és az imperializmus öt ismérvéből, most az euroatlanti gondolatból, a parlamenti demokráciából, az európai jogharmonizációból. Bős–Nagymaros ügye tizenöt éve áll, Nemcsók János népszavazást szeretne. A nép jelenlegi állapotában talán azt is megszavazná, hogy Magyarország legyen a szlovákoké a Balatonig, lefelé a szerbeké, az Alföld pedig a románoké, Budapest pedig maradjon meg Demszkyé és utódaié mint a Meleg Büszkeség és a kutyagumi fővárosa.

Pedig a Kádár-kori sanyarú együttlétben úgy tetszett, a puha diktatúra akolmelegében egészen összeszoktunk. Nem volt zsidókérdés, cigánykérdés, semmilyen kérdés nem volt. (Van még kérdés, elvtársak? Nincs, köszönöm.) A munkanélküliség ugyanolyan nevetségesnek tűnt, mint a jövedelemadó. Munka volt doszt, jövedelem meg alig. Ebbe a helyzetbe eléggé jól beletörődtek (asszimilálódtak) a zsidók és a cigányok is, a párttagok és a pártonkívüliek, a „disszidensek” előbb csomagot küldtek, aztán haza is jöttek látogatóba, a nyughatatlanabb ellenzékiek pedig nyugati ösztöndíjakkal sanyargathatták magukat éveken át. Fekete Gyula bácsit kinevették a demográfiai jóslatai miatt, a családtervezés fess doktora viszont tévésztár lett. Mondhatni, Magyarország úgy 1968 és 1988 között nyerte el mai, immár véglegesnek tetsző képét a borzalmas paneltömbökkel, a politikai baloldalon kimerevített ijesztő arcokkal és hazugságokkal, a lemoshatatlan szellemi és főleg erkölcsi foltokkal. Ez tényleg az Ügynök országa, ez tényleg az Ügynök népe, olyan szánalmas és kisstílű, olyan parvenü és pitiáner, olyan irigy és öngyűlölő. Ennyi rossz arcú embert máshol nehéz egyszerre látni a parlamentben vagy akár a metróban, az utcán, a bevásárlóközpontokban. A mű, melyen a szocializmus, a liberalizmus és a kapitalizmus vállvetve szorgoskodott, immár bevégeztetett. Ez az ország már csak névleg és nyomokban magyar érzelmű, s csak annyira keresztény, hogy (még) így-úgy eltemeti halottait és nem eszi meg, de ha volna kereslet, talán eladná őket. Ez az ország az Ügynöké és az Egyiptomi Rabság Pártjáé, mely abból akar szavazatokat szerezni, hogy megvonná az egyházak állami támogatását. Az Ügynök népe persze vevő erre, hát hogyne, azok a rohadt ingyenélő, pedofil papok, mondják, ne élősködjenek rajtunk! Én meg erre azt mondom, jól van, Ördögh barátom, Schátán elvtárs, de akkor mi meg nem fizetünk adót, nem fizetünk nektek párttámogatást és luxusautót, és külföldi utakat és mocskos rádiókat, és televíziókat, akkor majd annyira szétválasztjuk az államot és az egyházat, hogy kivonulunk a ti államotokból, ebből a döglődő, szocialista-liberális gengsztervilágból. Legyetek eltelve a ti csodálatos, nagy, nemzetközi hírű íróitokkal és karmestereitekkel, rendezőitekkel, tanítsátok őket iskoláitokban, de akkor mi kivonulunk ebből az iskolarendszerből, és elölről kezdjük az egészet. Ti állítsatok fel akár ezer Kun Béla-szobrot, mi inkább Teleki Pálnak állítunk emléket, és ha ti a szovjet hősi emlékműnél ünneplitek a szabadságot, mi akkor is a trianoni gyász könnyeit morzsoljuk el szemünkben, ha arra járunk, ahol az ereklyés országzászló állott.

A remek és közismert Vásárhelyi Mária legutóbb az Élet és Irodalomban (február 13.) Taní-tani – de hogyan? című cikkében egy felmérést tett közzé és elemzett. A téma: „kirekesztő és demokratikus attitűdök a leendő történelemtanárok körében”. Kicsit leegyszerűsítve az a vizsgálat lényege, hogy aki szereti a zsidókat és cigányokat, az demokratikus, aki meg nem feltétlenül, az kirekesztő. Ezekkel a felmérésekkel sok baj van, egyrészt az, hogy a végeredményt mindig lehet tudni, másrészt ki az az ökör, aki összességében egy – bármely – népcsoportot képes kedvelni vagy elvetni? Én például, bármennyire is szeretem hazámat, egyáltalán nem szeretek minden magyart, és ebben nincs semmi kirekesztés, mert egészen különféle okokból nem szeretem a magyaroknak körülbelül a felét, ha jól számolom. Mondjuk nem szeretem az Ügynököt, nem szeretem a bűnözőket, nem szeretem a csúnya nőket és a hülye szociológusokat, bár bizonyára köztük is vannak szeretni való és szeretetre éhes egyedek. Sejteni lehetett, hogy az említett felmérésből a katolikus és a református egyetem leendő történelemtanárai jönnek ki legrosszabbul, igaz, ezen intézmények már tiltakoztak is, mondván, nem engedélyezték a felmérést, mert maguk a kérdések is „rávezető” jellegűek voltak. A felmérésben sorolt negatív állítások eleve az antiszemitizmus gerjesztésében erősen érdekelt „szakemberek” (lásd: holokauszt-ipar) frazeológiáját mutatják, a Márai által alzsidóknak nevezett megélhetési zsidóság és cigányság abbeli törekvését, hogy a kirekesztő és demokratikus attitűdök vizsgálatát a jövőben ki lehessen terjeszteni a villamosvezetőkre, a lottóárusokra és a portásokra is, nem szólván a kémiatanárokról, a benzinkútkezelőkről és a klasszika-filológusokról.

„Érthetetlen, hogy egyesek miért utálják a zsidókat”, mondják százból ötvenketten, „A zsidók bomlasztják és gyengítik az őket befogadó nemzeteket”, mondják százból huszonegyen. „Vannak rendes cigányok, de többségük nem az”, vélik hatvanhatan, „a cigányokkal szembeni ellenérzésről elsősorban maguk a cigányok tehetnek”, vallják hatvanan. Ennél persze az összkép jóval árnyaltabb és izgalmasabb, de természetesen Vásárhelyi számára az a lényeges, hogy diadalmasan kimutassa a zsidó- és cigányellenes előítéletességet, fittyet hányva arra a tényre, hogy Magyarországon az elmúlt tíz évben még az amúgy sem jelentős antiszemitizmus és romaellenesség is csökkent, annak ellenére, hogy közben a teljes lakosság maga is rendkívüli nehézségeken ment át, s feltehetőleg a zsidók között magasabb lenne az antiszemiták és a romák között a cigányellenesek aránya, mint a teljes lakosság körében. A különböző vallási és etnikai kisebbségek megélhetési képviselőinek és „védelmezőinek” provokatív fellépése jóval több indulatot gerjesztett eddig is, mint az általánosítások vagy előítéletek. Persze elhiszem, hogy a legtöbb „demokrata” a budapesti ELTE-n található a leendő történelemtanárok körében, de bizonyára az sem véletlen, hogy a legtöbb szélsőséges, kirekesztő, keresztényellenes baloldali és liberális nézetnek is a budapesti intézmények, lapok és fórumok biztosítanak terepet.

Nem kétséges, hogy útelágazáshoz értünk (ez az a szó, amit az Ügynök országértékelő beszédében többszöri nekifutásra sem tudott kimondani) – és egyre nyilvánvalóbb, hogy nem leszünk képesek az Ügynökkel és klientúrájával, zsákmányszerző pártjaival és erkölcstelen vazallusaival egy úton haladni. ők mennek balra, mi megyünk jobbra – az ország meg, úgy látszik, itt marad az ide telepedni szándékozóknak. Vagy ez az útelágazás azt jelenti, hogy csak a jobboldal menjen, mint 1945-ben, mint 1956-ban? Mi lesz akkor a felmérésekkel? Miből fognak élni a felmérők?

A cigánykérdés megoldására már Gárdonyi Gézának is volt humánus, használható ötlete. Göre Gábor bíró uram így adja elő (Levél a tzigányokrúl):

„Lyó egésségöt és hasolló lyókat kivánok, továbbá olvastuk a kaszinyóba, hogy a kódorgó tzigányokrúl tanátskoztak a zországházán. Ki igy beszélt, ki úgy beszélt, de tsak nem a nyelit fogta egy se a zügynek, mert mondok a kódorgó tzigányok állapotját hogyan itélhesse mög az aki nem kódorgó tzigány. Kivül ült Kátsa a küszöbön, ott szokott várni mig a zulyságnak végire nem érök. – Hijják be mondok egy szóra. Elolvasom neki a tzikköjt, oszt mondok mit szólsz te erre? Aszondi bibastok azsok az urak. Lám a madárfészket törvénynyel őrzik, ők maguk meg a szegény tzigány gyereket mégis el akarják szödni a zanyuktul, hát igazság ez? biró uram. Hát mondok, ha te vónál a tzigán minisztör, hogyan röndöznéd el a tzigány ügyet hogy ne kódorogjanak? – Hát legelőször is jól laknék malatz petsönyével, aztán tsináltatnék magamnak uj ruhát piros bársonybul, akkora ezüst gombot rá, mint a zöklöm. – Ne magadrul beszéjj mán mondok, hanem a tzigányokrul. – Hát aszondi, legelőször is minden faluba osztanék egy-két tzigányt, adatnék nekik házat, viselt ruhát, meg egy fistelt gyisznót, nagy sép fistelt gyisznót. – Mondok, lám te tzigány vagy, mégse tudnád elröndözni, mert a tzigány csak addig maradna, mig a gyesznó el nem fogy, akkor oszt megszökne. – Dehogy sekne, dehogy sekne, ha adatnék nekik egy másik fistelt gyisznót. – De mondok ördög bujjék a hasatokba, nem értök tik annyit. Magamba tünőttem osztán, hogy mondok van valami igaz a tzigány szavába, mert lám a mi tzigányunk mér nem kódorog? Azér nem kódorog, mert van egy kis putrija, oszt télön muzsikál, nyáron vájogot vet, az ispány urnál bagót kap mög ruhát, a pelébános urnál tzibarvéget, énnálam levelet hord, a falu neki aggya a gyesznó sörtét, akiből a felesége meszelőt köt, ne nyútsam, mindig tsöppen neki valami hun innen, hun onnan, mindenünnen, mög is tóggya valamicskét, mer hát hilyába, arra mán rá lyár a keze. Hát abbul a tekintetbül van a szavának veleje, hogy széjjel köll osztani a tzigány népet. Tsak az a fő, hogy lovát kotsiját eladassuk, a zárát mög tögye a biró a kösség ládájába, oszt tsak apránként adogassa ki neki nagy könyörgésre, de legalább is két esztendejig. Addiglan bele melegszik a tzigány a putrijába, oszt mög ösmerködik a faluval, kap is, lop is, keres is, valahogy mög segiti azt is a jó Isten. Mög hát kártyavető aszszony ugyis köll mindön faluba.”

Tisztőt Veséjegyenlősdi Minisztörné! Títsák mán be Gárdonyit üstöllést! Imre Kertészt mindön tzigány kezibe!