A mostani politikai helyzetre a „kaotikus” a legjobb kifejezés: a szociálliberális kormánynak mindig sikerül elérnie, hogy a gazdaság mélypontra kerüljön, legutóbb a Horn-korszak idején volt ilyen súlyos a helyzet, talán éppen azért, mert ez a janicsártempó, ez a krónikus lopási kényszer a Szili Katalin által emlegetett nómenklatúra veleszületett betegsége, ezek a létező szocializmusban is loptak, és a kapitalizmusban is lopnak, és mindaddig azt fogják tenni, amíg büntetlenül tehetik. Csehák Judit, a létező szocializmus egyik kövülete végre lemondott, állítólag azért, mert nem tudja anyagiak híján végrehajtani a beígért egészségügyi reformot. Hasadj meg, szív! Bomolj meg, elme! Vajon minő reformot sikerült a szocialistáknak valaha is végrehajtaniuk 1947 óta? Talán a most kitüntetett Schulteisz Emilt kellene reaktiválni, aki még gyermekifjú a maga nyolcvan évével, és egy igen sikeres évtizedet tudhat maga mögött mint egészségügyi miniszter (1974-1984). De tartok tőle, Kökény Mihály jön megint, aki engem mindig az angol abszurd humor komikusára emlékeztet, bár egészségügyi jelenlétének makacssága szinte tragikus. Valami minket, magyarokat különösen sújtó végzet ez, hogy minden okunk megvan rá, hogy azt higgyük, Csehák Judit 2006-ban is egészségügyi miniszter akar majd lenni, és ott lesz a tartalékban Kökény Mihály. Olyan ez, mint a magyar sláger- és rockzene vén vámpírjai, akik az istennek sem akarnak visszavonulni, már reszkető kezekkel tapogatják a gitárhúrt és tátognak playbackben, éppoly szánalmasan, mint a felvarrt ráncú és parókás politikus hölgyek és urak. A létező szocializmusban is ez volt a legőrjítőbb, ez a változatlanság, a hülyeség Kádárban megtestesülő apoteózisa és a brezsnyevi férfiszépség korszakokat átívelő maradandósága. Tanulság mindössze annyi, hogy a virtigli szoclib elitnek teljesen mindegy, diktatúra vagy demokrácia, szocializmus vagy kapitalizmus, Szovjetunió vagy Amerika, Magyarország vagy Izrael, a lényeg, hogy osztogatni és fosztogatni büntetlenül lehessen – nekik. S most, hogy oly szépen alakul a kínai alvilág is Magyarországon, kínai nyomozók érkeznek hozzánk, hogy segítsék magyar kollégáik munkáját, ugyanis a magyar rendőrök nem tudnak kínaiul, sőt meg sem tudják különböztetni az európai szemnek teljesen egyforma sárga atyafiakat, akik egymás nyelvjárását is nehezen értik, ha nem csempészáruról van szó, fegyverrel a kézben. Mindez különösen viszolyogtató egy olyan nyomorúságos kis országban, melynek jelenlegi vezetői sajnálják a kettős állampolgárságot azoktól, akik nem restelltek etnikai értelemben is magyarnak születni és akiknek anyanyelve magyar. Az is jó lesz aztán, ha a kínaiak hivatalos okmánymintákat is küldenek Budapestre, legalább pontosan lehet majd hamisítani őket. Tudom, pozitívumként értékelendő, hogy a kínaiak egymást öldösik, zsarolják és rabolják ki, a helyi lakosság kifejezett szórakoztatására és örömére, mégis kérném, mutassanak csak 1, azaz egy magyar vállalkozót, aki már gyökeret vert Pekingben vagy Sanghajban, hogy az Ügynök baráti látogatása után fellendítse ott a magyar kivitelt bármiből, amire ott igény támad, bár attól tartok, pillanatnyilag csak felesleges ügynökökből, korrupt állami hivatalnokokból és analfabéta médiamunkásokból tudnánk nagyobb tételben, folyamatosan szállítani.

Szinte nincs nap, sőt óra sem, hogy az Istenét és hazáját szerető, családban élő keresztény magyar embert arcul ne csapnák a saját hazájában, valami olyan hideg módszerességgel, ahogyan bizonyára elő van írva a külföldi kampánymenedzserek kézikönyvében. Persze ne panaszkodjunk, mert ez a provokáció immár világméretű és egyre abszurdabb fordulatokat vesz. Már megszoktuk, hogy hét végén szinte lehetetlen kiszámítani, hánykor induljon el az ember, ha pontosan akar valahová érkezni, például szentmisére: képesek rendszeresen a fél várost hatalmas rendőri erőkkel lezárni, valamennyi fő- és mellékútvonallal, mert néhány erőszakos őrült éppen ott és csakis ott kíván futni – futni valamiért. Ezt az ellenszenves marhaságot is Amerikában találták ki, a másság hazájában, ahol a szivárvány minden színében futnak izzadó, kövér emberek valamilyen nemes célért, mondjuk a rákbetegekért vagy valamely ország szabadságáért. Az orbitális hülyeség a valamiért való futásban csúcsosodik ki, ez rosszabb, mint a kommunista szombat Vietnamért, mert ez körülbelül olyan, mintha azt mondanám, én ma az afrikai éhezőkért ebédelek. A minap egyébként Demszky főpolgármesterre gondolt sok ezer budapesti hálás és büszke melegséggel a szívében: képzeljék el, Demszky csúcsforgalomban egy fogaton hajtatott végig az Andrássy úton, hatalmas dugót okozva, a fogat előtt egy magánkocsi haladt vészvillogóval. Az ember, aki lepusztította, tönkretette, hazavágta a világ legszebb városát Budapest elborult elméjű szavazópolgárainak jóváhagyásával, nos, ez az ember igazán büszkén tekinthet vissza az elmúlt évtizedre. Elég, ha a fogat befordul az Andrássy út mocskos, düledező mellékutcáiba a két körút között, elég, ha végigmegy az egykor gyönyörű Kossuth Lajos utcán, Rákóczi úton, Thököly úton, nézze meg az iszonyatos koszt, a bezárt üzleteket, a balkáni összképet, a járdák és úttestek állapotát, vagy tegye meg naponta az utat mondjuk a Bocskai út és a Fehérvári út csomópontjánál – nem folytatom. Ez a rettenetes és szemtelen, vigyorgó provokáció nemcsak egy lepusztult, igénytelen, védtelen fővárosnak szól, hanem az egész országnak, az egész nemzetnek, s minden idelátogató külföldinek, aki egy életre megjegyzi, hogy „a magyarok” mocskos, igénytelen, barbár nép, mely eltékozolja ősei örökségét és kiszolgáltatja a betelepülő nomádoknak. Olyan önpusztító, makacs és kínos provokáció ez, mint amire az izraeli vadászgépek készültek a lengyelországi Auschwitz fölött: „három F-15-ös izraeli vadászgép az egykori náci koncentrációs tábor fölött elrepülve rótta le kegyeletét az áldozatok emléke előtt”. Olyan ez, mint a futás a rákbetegekért. Csak kicsit zajosabb és értelmetlenebb: még a Nemzetközi Auschwitzi Tanács képviselői is az izraeli katonai erő demonstrálásának szándékát látják benne. A Jerusalem Post előzetes tudósítása szerint a három vadászgép „kis sebességgel és alacsonyan fog elszállni a tábor fölött, hogy jól kivehető legyen a rájuk festett Dávid-csillag”. Most nem szeretnék visszatérni a teljesen provokatív pilisi haláltábordíszletre, mely joggal vívta ki a magyar önbecsülés felháborodását, inkább azt mondanám, küldjünk magyar vadászgépeket Versailles fölé a Trianon-kastélyban kikényszerített mocskos békeszerződés áldozatainak emlékére, hogy jól látható legyen a magyar címer Árpád-sávja és kettős keresztje. És persze legyenek a vadászgépeket kormányzó magyar pilóták a Trianont túlélő magyarok leszármazottai, Burgenlandból, Szlovákiából, Ukrajnából, Romániából és Szerbiából.

Meghatódva és élvezettel olvasok egy könyvecskét, melyre az antikváriumban bukkantam rá: egy német arisztokrata és utazó, gróf Hoffmannsegg útileveleire, melyeket Magyarországról küldött haza nővérének 1793-94-ben. Ez a vadászgató, bogár- és növénygyűjtő ember tárgyilagosan, de egyre növekvő szeretettel és együttérzéssel nézett körül abban az országban, mely a Martinovics-féle összeesküvés előestéjén állott, ahol a nemesek mind latinul beszélnek, de magyar ruhát viseltek, s ahol a nép oly vendégszerető és annyira kedveli a jó szándékú idegeneket. Ha a mi szociálliberális vallású magyar honfitársaink csak feleannyira tisztelnék a magyar hazát, annak történelmét és hagyományait, mint ez a derék szász gróf, nem lenne itt semmi gond, nem utálnám őket, legfeljebb megköszönném nekik, ha csak azt vennék el, amiért megdolgoztak, s csak azt vinnék külföldi bankokba, ami az övék.

Az önmérséklet azonban minden győztesből tragikusan hiányzik, a tolvajlási kényszer pedig – láttuk a Kádár-korban – viszonylag könnyen népszokássá tehető. Ezekkel az emberekkel – és most az Ügynökre és nómenklatúrájára gondolok – semmiféle kiegyezés nem képzelhető el, semmiféle nemzeti vagy emberi, vagy állampolgári, vagy főemlősi minimum, mert az a magyarság maradékának is teljes pusztulásához vezetne. Nem tudtunk kiegyezni az ÁVH-s és karhatalmista hóhérokkal, nem tudunk az ügynökökkel és brókerekkel sem, nincs olyan árokbetemetés, melyben vagy melyhez bármiféle segédletet akarnánk vagy tudnánk nyújtani a szociálliberális kormányzat embereinek.

Kezembe került a Mozgó világ egyik 2002 előtti száma, melyben a mai győztesek „értelmiségi” hiénacsapata visongott, felfestve a MIÉP-pel súlyosbított Fidesz fasiszta, irredenta, antiszemita, EU-ellenes, szalonképtelen győzelmének felháborító és minden áron elhárítandó valószínűségét. Ez a „minden áron” a győzelem után másfél évvel is visszaköszön, az Ügynök zsoldosainak lassan minden érvük elfogy a kétségkívül tehetetlen, tehetségtelen, elvtelen és korrupt kormányzat védelmében, csak azt hajtogatják, inkább ők, nehogy a Fidesz visszajöjjön.

Mi meg ugyanezt valljuk, de fordítva. Minden megoldás érdekel, mely a magyar nemzet érdekeinek hatékony képviseletét és érvényesítését elősegíti. Nem lehet sem az Európai Unió, de az Amerikai Egyesült Államoknak sem érdeke, hogy Magyarországból egy instabil, egyre jobban elszegényedő, tolvaj-plutokrácia által uralt banánköztársaság váljék, mely végül azért robbant ki háborút szomszédai között, mert Szlovákia, Ukrajna, Románia és Szerbia nem képesek megegyezni, hol húzódjanak az új határok, ha az Ügynök és társai felszámolják Magyarországot. Mert ez idő tájt Magyarországra még szükség van – legalább a térképen.