Most meg amúgy is mindegy, összebarkácsolt az Európai Unió is egy új alkotmányt, melyet írástudatlan vezetőink lihegve alá fognak írni három kereszttel (bocsánat, csillaggal), ezt az alkotmányt meg tehetik a vitrinbe a Szoc. Hazáért meg a Vörös Csillag Érdemrend és a Becsületrend mellé, a Nobel-díjat úgyis makaón nyerték ők is, mint Gorcsev Iván. Az új EU-alkotmányt már magyarra is lefordították, talán éppen az Ügynök tolmácsának cége, százmillió plusz áfa, gondolom, meg egy magas kitüntetés. Szóval e sorokat az Alk. ünn. alkalmából írom, az Ügynököt hála istennek kifütyülték, amikor arról mert ünnepileg szólni, hogy hitelesnek kell lenni, meg nem szabad hazudni, azért a beszédírójának volt humorérzéke, köszönjük. Az Ügynök szerint ez több volt, mint rendszerváltás, kevesebb, mint államalapítás, és direkt örülni kell, hogy ez az utolsó szabad, független Alk. Ünn., mert jövőre már a Júnióban ünnepeljük a sokszínűségben az egységet, de legalábbis a kétszínűségben. Én nem is vacakolnék azon, ez a szoclib Örömkoncert a Népköztársaság, a Tanácsköztársaság, illetve a Köztársaság emlékére mennyibe került, ahonnan ezt lopkodták, van ott több is, engem csak az érdekelne, kinek a cége az, mely azokat a hercig papundeklizsámolyokat szállította a Hősök terére, mennyit számláztak értük, és mit csináltak velük az Alk. ünn. után, legközelebb újra felhasználják őket, új áron eladják vagy máglyán megégetik közjegyző jelenlétében, szóval érdekelne minden ilyen közös buli, pontosan mibe került ez azoknak a normális embereknek is, akik nem voltak kíváncsiak az ingyenzenére és az Ügynök makogására. Aztán az jutott eszembe, ez a kissé bamba tömeg valószínűleg azt is bevette volna, ha annak idején „magyar” helyett „tanácsnak” nevezik, ahogyan az oroszok meg a többi nyomorult birkamód elfogadta, hogy ők ezentúl szovjetek (szovjet=tanács), és akkor az iskolában tanács irodalmat és tanács történelmet tanulnának 1919 óta, és megkötötték volna a tanács-román és tanács-ukrán (esetleg tanács-tanács) alapszerződést, és a tanács katolikus egyház templomait használnák azóta is múzeumnak vagy istállónak. Nem vicc ez, nem egészen tökkelütött népek is belenyugodtak abba, hogy ők ezentúl csehszlovákok vagy jugoszlávok, csak egy kicsi rablott földecskét kellett hozzájuk csatolni kárpótlásul. Most persze fájna nekik, hogy a „lélekben magyarok” netán kettős állampolgárok lehetnének, mint ahogyan egyetlenegyszer nem bíztak annyira önmagukban a területrablók, hogy népszavazásra bízták volna a népek hovatartozását, mert még az is előfordulhatott volna, hogy a románok, szerbek, szlovákok, ukránok is inkább a Szent Korona népe szeretett volna lenni, mint ahhoz a néphez kötődni, mely az államalapításban és a békés kormányzásban sosem jeleskedett. Kezembe került a Magyar katekizmus, alcíme szerint: „amit mindenkinek tudni kell az elszakított magyar területekről”, 1927-ben adta ki az Országos Közművelődési Tanács, érdemes lenne változatlan formában újra megjelentetni, mert sajnos semmi sem változott, csak a magyar nemzet fogyatkozott meg azóta iszonyatosan. A magukat Szent Istvánnak képzelő elmeháborodottak figyelmébe ajánlanám a katekizmus egyetlen igazságát a sok közül: „Magyarország gazdasági létérdeke szorosan összefügg az elszakított részek visszaszerzésével. Tudatlanság biztathat csak valakit azzal, hogy ezt a természeti törvényt ideig-óráig tartó s könnyen kijátszható vagy megsérthető szerződésekkel pótolni lehet.” Ahány szerződést azóta kötöttek a magyar nép nevében, azt mind sorról sorra, betűről betűre megszegték a magyar kommunisták és liberálisok internacionalista és kozmopolita barátai. Persze, tudjuk, ha majd a keresztény egyházak végre bocsánatot kérnek a kommunista és liberális pártoktól és utódaiktól, amiért azok üldözték őket, azt is megérjük, hogy a körmenetben is ott lesz Kovács László, esetleg beszédet is mond a Bazilika lépcsőin, s elismétli a „ma is vannak még Koppányok” vezérgondolatú Törökszentmiklóson előadott beszédét. A sok ünnepi ostobaságból minden lap kéjesen tallózott, a szoclib oldal leginkább az államalapítás körében dagonyázott jókat, ezek a nyomorultak, akik megint elárulják és tönkreteszik Magyarországot, most már egyenesen Szent Istvánnak képzelik magukat, és annyira összekeverik a keresztény Európát az Európai Unióval, mint a Szovjetuniót az Amerikai Egyesült Államokkal. Odáig süllyedtünk, hogy egy Kiss Péter nevű „kancelláriaminiszternek” is van lehetősége megfogalmazni, mi a „Szent István-i példa aktuális üzenete”. Talán egy jó kis Lenin-idézettel még meg is elégedtünk volna, de speciel Kiss Pétertől nem szívesen hallok bárminemű aktuális értelmezést Szent Istvánnal kapcsolatban, ahogyan Lamperth Mónika, Hiller István, Magyar Bálint vagy éppen maga az Ügynök sem tette jól, hogy összetett mondatok alkotásába bonyolódott e tárgykörben.

Persze abban Mónikának igaza van, hogy „a jövő év felér egy új államalapítással”- az a helyzet, hogy ők tényleg alapítanak egy új államot maguknak és csendestársaiknak, mármost csak egy nagy kérdés van, mi lesz velünk, itt rekedt és feleslegessé vált keresztény magyarokkal? Lakosságcsere lesz, vagy esetleg használatba is veszik a Sorstalanság forgatására épített díszleteket mindazok EU-tanáziás jobblétre szenderítésére, akik nem tudnak majd helytállni ebben „az Európában zajló kemény versenyben” (Magyar Bálint) a jobb kastélyokért és a minél előnyösebb állami megbízásokért. Szóval jó kis ünnep volt, kár, hogy nem sikerült több hajót is felgyújtani, esetleg a Parlament műemléki jellegű állványzatát is, kék-fehér színben képződtek az égen a csillagok, egy másik nép nemzeti színeit jelképezve, többmilliós a kár, de nem baj, mert az ő kutyájuk kölykei hibáztak. Idén is záporoztak a kitüntetések, mindenki kapott, aki beküldött három nyeretlen lottószelvényt vagy SMS-en beküldte a megfejtést, hány szóvivő van Magyarországon, és van-e már szakszervezetük, és van-e szakszervezetüknek szóvivője és keresztény tagozata. Nagy blamázs minden kitüntetés, különösen, ha még pénzzel sem jár, keresztet átvenni nem kereszténynek meg különösen megalázó lehet. Végigfutva a terjedelmes listát szemembe ötlött egy nemecsek, egyetlen ember, aki a Magyar Köztársasági Ezüst Érdemkereszt polgári tagozatát kapta, az országgyűlési hivatal gondnoksága fizikai alkalmazottja. Nem szeretnék ezen tréfálkozni, biztosan ezerszer jobban megérdemelte, mint a sok címmel és cafranggal már amúgy is rendelkező okostojások és fősürgölődők, de talán még egy-két társat is kaphatott volna, nehogy már úgy legyen, mint a régi országgyűlésben az egy szem vájár vagy szövőnő, hogy kicsit javítsa a közös intelligenciahányadost. Németh Imre, a legújabb karizmatikus földművelési miniszter azt mondta, az államalapításkor a föld és a kenyér legalább olyan fontos volt, mint a kereszt. Hát még a csillag! Az a biztos, ha kereszt is van, csillag is van, a kormány most ezt gyakorolja.

A Népszavában Hegyi Gyula méltatta az ünnepet (Európai állam született, augusztus 19.), az emberarcú szocialista képviselő, az Európai Parlament megfigyelője (szegény Európai Parlament!) és Szent Istvánt a magyar progresszió hőseként állította a magyar szoclib olvasók figyelmének középpontjába, bár tény, hogy „szentté avatása és egyházi legendáriuma idegenné tette emlékét a magyar progresszió protestáns, zsidó és szabadgondolkodó hívei számára.” Vagyis hát „Koppányok ünnepelték Szent Istvánt és óhitűek emlékeztek arra, aki gyökereiben változtatta meg a magyarság hitét, mindennapi életét és szokásvilágát.” Szegény Szent István, mint az európai gondolat és az EU-csatlakozás előfutára! Ha sejtette volna, ő lesz Kun Béla szellemi örököseinek új védőszentje!

Ez a derék Hegyi Gyula a 168 Órában (Egy sör, augusztus 14.) közös interjút adott a nevezetesen független és elfogulatlan közéleti hetilapnak Csapody Miklóssal, s a két régi, meghitt jó barát már azt a hamarosan eljövendő békét idézi, melyre a Hazafias Népfrontban együtt emlékeznek majd, a pártviszályok árkait örökre betemetve, s az árkokban újabb, arccal lefelé temetett kerékkötőkkel, akik nem támogatták eléggé a magyar progressziót. Hogy ez mennyire nem ábránd, ezen lap augusztus 21-i számában egy sör mögül Kuncze Gabika és Dávid Ibolyka mosolyog ránk pajkosan. „Eljárunk kis budai kocsmákba – nevet Dávid Ibolya”, s nem fosztanám meg a Demokrata olvasóit az eredeti cikk tanulmányozásától, csak a szocialista újságírásra oly jellemző végét hadd idézzem még: „Időközben egyre inkább benépesül a vendéglő. De senki nem kapja fel a fejét, hogy e két pártelnököt egy asztalnál látja. Akkor sem, amikor Dávid Ibolya és Kuncze Gábor egyszerre távozik.” Hozzáteszem: akkor sem kapja fel majd senki a fejét, ha stílszerűen a politikából is együtt távoznak, reméljük, minél előbb.

Még szívesen vájkáltam volna a posztkommunista szennylapok termésében, a Népszava arról értekezett, hogy a történelem főutcája üres, a „gyűlöletciklus” mélyen beleivódott a lelkekbe és Orbán Viktor felesleges zseni, a Vatikán pedig rettentő hibát követett el, hogy elutasítja a homoszexuálisok „közeledését”, és II. János Pál „nehéz örökséget hagy majd egyházára, utódjára.” Voltaképp így van ez rendjén: mi az Ügynököt féltjük, meg Kovácsot és ikerpárját, Kósáné Kovács Magdát, ők meg Szent Istvánt és a pápát.

A magunk részéről mi augusztus 20-án este a Margitszigeten ünnepeltünk, egy csodálatos José Cura-koncert volt a Szabadtéri Színpadon, Koltay Gábor rendezésében, este nyolctól fél tizenkettőig. A boldog békeidőket idézte fel a sziget békéje és (nyilván csalóka) biztonsága – hiszen ebben az országban élni, dolgozni, talán még boldogulni is lehetne, ha hagynák. Az argentin származású tenorista ajándékképpen elénekelte hazája nemzeti himnuszát is, mely egy Aurora című operaáriából jött létre. Remélem, egyszer lesz egy olyan magyar világsztárunk, aki Argentínában a magyar himnuszt énekli el, meghatottan és teljes szívvel – még az sem baj, ha nem lesz magyar származású magyar – elég lesz, ha szereti hazáját, és emlékszik, hogy ki volt Szent István és hogy augusztus 20. nem az Alk. ünn.