Méla undorral néztem a különféle televíziós csatornák ünnepi kínálatát, s hálát adtam Istennek, hogy nem tévékritikával keresem a kenyerem, mert a nép elé döntött szilveszteri világmoslékot nehéz lenne minősíteni. Talán csak a Duna TV őrizte meg emberségét és méltóságát, s amikor a Nap-kelte által elfoglalt közszolgálati tévében sorra köszöntötték Magyarországot a jól ismert arcok, az emberben újra és újra tudatosult: ezekkel kell egy hazában élnünk, ezek most (megint) a mi „szabadon választott” vezetőink, médiasztárjaink, igazságosztóink. S ugyanezek az eltéveszthetetlenül ocsmány vigyorok üzentek a „művelt” világ szinte minden zugából, mintha máris egy-egy sorozatot rendeltek volna önmaguk klónjaiból. Mintha sorról sorra megelevenedne Huxley és Orwell minden rémlátomása, az emberiség elhülyülése és a bolygó teljes pusztulása szemünk láttára folyik, és nincs hová menekülni önmagunk elől: azok az ágáló majomemberek ott a képernyő túloldalán a mi politikusaink, tudósaink, művészeink, sztárjaink.

Az elcsöndesült ország újra próbálgatja megszokni a régi szerepet, Kádár népének szerepét. Az ostobaság, a gyávaság, a közöny, az irigység bűnében fogant nemzedékek érzelmi és lelki hontalanok: ugyanolyan mocskos gondolkodásúak és beszédűek, mint kedvenc politikusai és médiaszereplői, politológusai, humoristái, színészei és rendezői, az az egymást ajnározó és egymásról könyvet író, Isten- és nemzetgyalázó „elit”, mely csak és kizárólag pénzzel méri és pénzért kínálja a boldogságot. S igen, ez a tömény ostobaság és rosszindulat a világ nagyvárosaiban, így nálunk Budapesten összpontosul, ahol a lelki és testi nyomorúság, a kizsákmányolók és a kizsákmányoltak aljassága egymás tükörképeivé válik. Budapest most (megint) önként ajánlkozik puccernak és markotányosnőnek a készülő háborúban, s az istenadta nép (megint) szájtátva, mit sem sejtve átkozódik egyre lepusztultabb szellemi sötétségében, melyen az ingyencirkusz televíziója és az időjárás változékonysága hatol csak át néha. Az emberiség semmit sem tanult és mindent elfelejtett: Magyarország pedig éppúgy megérdemli sorsát, miként az emberiség – ezek a korántsem ünnepi, magasztos gondolatok villantak át agyamon, amikor a közszolgálatinak már régen nem nevezhető magyar televízióban az éjfél előtti, szégyentelen reklámokra meredtem Szilveszter napján. Igen, sorstársaim, a szovjet diktatúra napjaiban könnyebb volt elviselni ugyanezeket az ördögpofákat, mint most, az amerikai demokráciában, mely félelmetesen hasonlít az 1989 előtti korhoz – talán csak a D-209-es beszédkészsége van javulóban, legutóbb azt nyilatkozta, mennyire örül, hogy az MDF felüti a fejét. Igen, mint valami járvány, bár ő nyilván nem ezt akarta mondani. Megint eltűnődhetünk végtelenül primitív (de immár szabadon választott) vezetőink homályos kijelentéseinek szemantikai mélységein, s amikor Kovács László fájlalja, hogy hazánkban még nem honosodott meg az európai politikai kultúra, arra gondolunk, vajon mi lenne, ha felfogná saját hiányérzetének lényegét, és sürgősen és végérvényesen eltűnne pártjával együtt a magyar közéletből?

Az újévi ünneplést és az ünnep utáni szemetet bemutató televíziós képsorok látványa után nem is biztos, hogy csöndben ünnepelt az ország. Az egyik budapesti téren futólag megvillant a két liberális tehént formázó énekesnő szörnyalakja, s egy csitri belelihegte a mikrofonba, hogy „fullos” volt a buli. Ez a leány feltehetőleg gyermekeket fog szülni, bár ez korántsem egyértelmű és nem is feltétlenül kívánatos, bár népre, fullos bulizókra, közönségre, adófizetőre, szavazóra mindig szükség lesz. S ismét csak azzal vigasztalhatom magunkat, ez a válság csupán az úgynevezett euroatlanti civilizáció válsága, a liberális kapitalista demokráciáé, mely már régen elvetette a keresztény értékrendet és az irodalma, tudománya, művészete, egész kultúrája mélységesen üres, önpusztító, önismétlő és végső soron felesleges. Ha nem tudunk új emberré válni, megújulni mint keresztény Európa és keresztény Amerika, akkor ne csodálkozzunk, ha a ma is gyarmatként kezelt Ázsia és Afrika mindennél nagyobb, végső rohammal támad ellenünk. A világ nagyvárosaiban már készülődnek az utolsó, nagy háborúra, miközben a mi őrült és aljas vezetőink abban reménykednek, valaki megvéd minket, ha elszabadul a pokol. Nem lehet az egész világból gettót, lakóparkot, izraeli katonaállamot csinálni, nem lehet a demokrácia nevében globális fasiszta diktatúrát kiépíteni, nem lehet terroristaellenes keresztes háborút, új inkvizítorokat, politikailag korrekt gondolatrendőrséget fenntartani büntetlenül – ezt meg fogja tanulni Amerika és minden szövetségese, ahogyan megtanulta Spárta, Róma, London, Párizs és Moszkva is.

Tudható, sejthető volt, hogy az uniós csatlakozást régi kínzóink vezetésével kell levezényelnünk, s az is tudható, hogy a népszavazás eredménye mi lesz. Elsöprő igen, ha Ron Werber akarja, akár 99,9 százalékos is, bár ez a kapitalista demokráciában nem ildomos. Sejthető, hogy a mindenfajta önazonosságától megfosztott Kádár-fajzat ebből semmit sem fog fel, nem is érdekli igazán. Saját „értelmisége” éppúgy nincs, mint ahogyan a romáknak is csak annyi, amennyi ebből meg tud élni, mint jogvédő, önkormányzati képviselő. A Kádár-féle magyar „értelmiség” szedett-vedett diplomás réteg, melynek nemzethez hű, becsületes része felőrlődött az elmúlt tizenkét év értelmetlen és kilátástalan belharcaiban. Már nincs magyar parasztság, magyar munkásság, már nincsenek szakszervezetek, valódi pártok – már semmi sincs, csak a templomok csendje, a keresztény hit megtartó ereje – hiszen már a nyelvünket is kölcsönvették, kultúránkat is kiherélték, könyvkiadásunkat eladták, újságjaink, rádió- és tévéállomásaink java idegen tőkével és akarat szerint működik és mérgez. Aki most a nemzetet támadja, alázza, kicsinyíti, az valóban rosszabb a legkegyetlenebb ellenségnél, az belülről támad és bármit mond, a Sátán ügynöke, akivel nincs párbeszéd, alku, akinek nincs bocsánat. A szocialista-liberális kór most, az uniós csatlakozás előtt hatja át az egész nemzet testét és lelkét, végképp lemetszi a Trianon óta elkötött nemzetrészeket, s az összes hatalom együttes erejével támad: nem véletlen, hogy az amerikai követséggel szemben, a Szabadság téren ott ragyog a felújított, ezer évre tervezett szovjet hősi emlékmű, s ott a tőzsdepalotából a magyar gondolat elárulására létrehozott Magyar Televízió, melyben megint ott van mindenki, aki már követ hajított a keresztény nemzet sírjára. Ezek az ávósok, karhatalmisták, munkásőrök, párttitkárok, vérbírák, csalárd ügyvédek, gyilkos orvosok, népbutító tanárok, négyelemis akadémikusok, szakszervezeti funkcionáriusok, belügyesek, ügynökök, külügyi, külkereskedelmi, pénzügyi hazaárulók ivadékai és tettestársai, felbujtói és végrehajtói, ezek ott vannak minden pártban, minden mozgalomban, minden felekezetben, minden szószéken és kocsmában. Ezeket nem lehet látványos tüntetésekkel, szép szavakkal meggyőzni, megzavarni, megfélemlíteni. Amíg sorra szűnnek meg az évekig folydogáló kirakatperek, melyek árnyékában zavartalanul folyik a klientúra kiszolgálása, az árverés és az átverés, addig lehet mosolyogni a tehetetlen hordószónokokon, a vérpatakon és a dakota közmondásokon, az egymást ki- és megcsúfoló jobboldaliakon, akiket a színfalak mögött kézből etetnek és megsimogatnak, ha elég hangosan ordítottak abcúgot. Elnéztem a „mérsékelt” jobboldal, sőt jobbközép pénzért és posztért alkura mindig kész korifeusait, amint kulturált európaiként és úriemberként csevegtek a megbékélés jegyében a hiénák és páviánok rokonaival – nehogy torgyáni magaslatokba emelkedvén keselyűket és férgeket mondjak. Ez mind felesleges: ezek valójában büszkék arra, amik, ahogyan a politikus büszkén viseli spiclimúltját, s a bankár büszkén virít lopott házában, lopott kocsijában, lopott életében. Szóval az a probléma, tisztelt Kovács elvtárs, hogy az európai politikai kultúrához európai politikai ellenfelek is kellenének. A normális dolog az lenne, ha (1945, de legalább) 1989 óta legalább abban biztosak lehetnénk, ugyanazt a hazát, népet szolgáljuk-e. Sajnos, nem vagyunk ebben biztosak. S most nemcsak arra célzok, vajon tényszerűen hányan és hányféle úrnak, államnak, szervezetnek dolgoznak azok, akik Magyarország sorsát intézik, hanem arra, hogy 1989 óta csak egyszer is előfordult-e, hogy valakit politikai bűnért elítéltek volna. Márpedig egy államban nemcsak a korrupció minősül politikai bűnnek… vannak annál nagyobb bűnök is. Amit a politikai elit 1990 óta elkövetett saját nemzete ellen, azt nehéz nem bűnszövetségben és tartósan, aljas indokból és mulasztásból elkövetett halmazati politikai bűnténynek nevezni. Egyszer majd erről is számot kell adni, ha máskor nem, hát majd az igazságos és büntető Isten színe előtt – mert szerencsére azok is elé kerülnek, akik csak az ördöggel kötöttek szövetséget.

Az ország elcsöndesült. Sokan még részeg álmukat alusszák. Aztán majd kába fővel, káromkodva ébrednek, áremelésekre, üres szólamokra, mint a régi szép időkben. Kádár nyugdíjasai! Még hátravan a villany- és gázáremelés! Ugye, örültök? Telik a tizenkilencezer forintból, mi? Menjetek korcsolyázni a Parlament elé! 2006-ban ingyen korcsolyát is kaptok – ha még éltek. Odaát találkozunk. Ja igen, a gyógyszerárak is szépen emelkedtek, de a temetések költségei is. Én mindenesetre eltökéltem: ezeknek juszt sem halok meg. Előbb a pokolba velük!