Lehet-e szívből jövő egy ilyen szerencsekívánat, amint az Ügynök által aláírt levél kezdődik?

Végül is miért ne lehetne, kérdés, miből van az Ügynök szíve, és egyáltalán van-e neki, és mennyiért vette. (Ja igen, ha már a pénznél tartunk, talán emlékeznek az olvasók, a szociálliberális ellenzék mekkora siránkozást csapott 2001. augusztus 20-ikán, hány lélegeztetőgépet lehetett volna venni belőle, tették fel a sunyi és demagóg kérdést a Fidesz-kormánynak. Most bezzeg senki sem venne lélegeztetőgépet, pedig legalább az elbuherált tűzijátékból, a kigyulladt uszályból, a szétrobbant pótkocsiból és a környéken okozott üvegkárokból is kitelt volna néhány Csehák Juditka privatizálásra máris kiszemelt kórházai számára.) No de vissza a levélhez, mely mennybe meneszti B. P. „mérsékelt konzervatív politizálását”, persze így utólag, a megszépítő messzeségből. „Örökre beírta magát a történelemkönyvekbe” – akárcsak az Ügynök, bár utóbbi inkább a magyar humort lendítette fel, utoljára Rákosi volt ilyen népszerű tökfilkó. Még szó van a nemzeti közmegegyezésről és 1956 örökségének ápolásáról, azért ebben egy kicsit Horn Gyulára is számíthatna az Ügynök, meg az Apró- és Münnich-leszármazottakra. De ne gonoszkodjunk, végtére is ez helyénvaló, hogy Balféky gratulál Jobbházynak, európai gesztus, akárcsak az, hogy magyarul írta, nem pedig franciául vagy románul. Apropó Münnich – az a címeres gazember járt miniszterelnökként utoljára Kínában, ahol most az Ügynök 44 év szünet után, népes küldöttség élén felújítja a hagyományos, örök és megbonthatatlan elvtársi együttműködést a kommunista Kínával és főleg remélt dollármillióival, melyből kisebb táskákkal bármikor kopogtathatnak valamelyik magyar bank hátsó bejáratánál. Erről az egyik pártlap, a Magyar Hírlap némi iróniával azt írja, hogy ez a reálpolitika, mert Magyarország kis ország, és a látogatás célja csakis az lehet, hogy a nagy testvérrel való külkereskedelmet fellendítse, nem az ujgur vagy tibeti kérdés és általában az emberi jogok emlegetése. Biztos, hogy Kovács elvtárs nem hozza szóba ezt a problémát, hiszen ez még kommunista korában sem izgatta túlságosan. A Népszava, a másik pártlap Baráti jobb Kínának címmel örvendezik a látogatásnak („Megtört a jég, esküdt uraim! – mondta Osztap Bender”), lassan helyreáll a béketábor régi egysége. De vajon mit kapott volna Orbán és Martonyi Kovácséktól, ha egy kicsikét ők is szerették volna megnézni a Nagy Falat, bármilyen nagy falat is lett volna számukra (bocsánat!) – szóval elképzelhetetlen, mit írtak volna ugyanezek a pártlapok Orbánék botor és az egész nemzetközi diplomáciát felháborító lépéséről, az összes Balféky habzó szájjal ostorozta volna a Nap-keltében az emberi jogokra fittyet hányó, Európát és az egész Nyugatot eláruló Fidesz-politikát. Most meg, hogy huszonnyolcezer iraki rendőrt képeznének ki Kovácsék nagy nyelvcsattogtatása közben Taszáron a békés tüntetők elleni atrocitásokra, valamint lesből való büntetésre és korrupcióra – mellesleg megtudjuk, hogy az előző, oly sikeres „tolmácsképzés” Taszáron egymilliárd forintunkba került, az amerikaiak egy centet sem fizettek -, akkor ez a kis rendőr-akadémia kerül vagy tízmilliárdba, nem szólva arról a mókás lehetőségről, hogy az irakiak megunják ennek a köpésnyi kis országnak a pofátlanságát, és vagy itt maradnak rendőrnek, vagy nálunk is elkezdenek robbantgatni, cserében a sok jótéteményért, amelyben a magyar kormány részesíti őket. Egyébként az Ügynök Petőfi-szobrot avatott Kínában, pontosan egy Petőfi-mellszobrot egy könyvtárban, nagy élmény lehetett, az angol nyelvű kínai sajtóban nyomát sem láttam az eseménynek, igaz, magának az Ügynöknek és népes delegációjának sem, lehet, hogy nem is Kínában vannak, hanem Tajvanon vagy a rákospalotai Asia Centerben? Jó lenne tudni, mit jelent az, hogy Petőfi összes művei egyedül kínai nyelven olvashatók, jó-e nekünk ez, hogy a Talpra, magyar! felhívása kínaiak millióit mozgósíthatja egyszer, zavarják már el végre az Ügynök-féle alakokat. Egyik kedves barátnőnktől kaptunk egy csodaszép Petőfi Összest németül, Josef Steinbach fordította, 1902-ben jelent meg Breslauban (Boroszló, Wroclaw). Csak egy német anyanyelvű volna képes megmondani, mit érez a nagy Petőfi-versek olvastán, s különösen a németgyalázó versek eléggé szíven ütik-e őket: ha Petőfi ma élne, sietnie kellene legjobb verseinek megírásával, mielőtt a gyűlöletbeszédet tiltó törvényt meg nem szavazzák a legfőbb gyűlölködők, szegény Petőfi akár három évet is kaphatna azért, mert a magyar felsőbbrendűséget hangoztatja, netán erőszakra buzdít, kirekesztő kijelentéseket tesz, netán ellenséges érzelmeket korbácsol fel az osztrák baráti seregekhez csatlakozó oláhok, tótok és rácok ellen. Jobb lesz, ha már most gyakoroljuk megint a sorok közti írást és olvasást, mert sok jóra nem számíthatunk amúgy sem: az APEH 2005-től már nem kér tőlünk adóbevallást, egyszerűen kiküldi az értesítést, mennyit kell fizetni, és mi befizetjük. Ez már közelít az egykori török módszerhez, de még nem elég korszerű: ott a defterdár a janicsárjaival házról házra járt, és szemrevételezés alapján azonnal kivetette és be is szedte az adót. Amikor kínos emlékezetű Kupa Mihály és serege bevezette hazánkban a személyi jövedelemadót, rögtön tudni lehetett, hogy ez lesz a vége, már akkor javasoltam, eleve vegyék el minden jövedelem felét mindenkitől, és hagyjuk a papírmunkát, és nem kell APEH – hát félig már bejött a dolog.

Olvasgatom a bolsevista gyűlöletbeszéd továbbra is engedélyezett sőt jutalmazott cikkeit, mert nyugodjunk meg, a törvény olyan féloldalas lesz, hogy a baloldali, magyar- és keresztényellenes gyűlöletbeszédet nem bünteti majd, a proletár internacionalizmus jelképeit és műveit szabadon lehet majd továbbra is használni, Marx, Engels, Lenin, Sztálin, Rákosi, Kádár műveit nem tiltják be, Lukács György és társai továbbra is nagy filozófusok, tanítványai és emlékének gondozói kiváló értelmiségiek, és a Pilisben nemcsak koncentrációs tábort állítanak fel, hanem a Büszke Melegség és a Füvet szívó Kisfiú monumentális szobrát, melyet évente megkoszorúznak az ávósokat kínzó, pedofil papok áldozatainak leszármazottai. Mondhatni, olyan érdekes lesz mindez, mint amikor egyszer Jeruzsálemben szobrot emelnek az antifasizmus áldozatainak emlékére. A Magyar Hírlapban Szakrális címmel egy szerző azon elmélkedik, „több százezer füstté vált magyarra gondolva kérdezem: nem épp azért illene filmmel áldozni emléküknek a Pilisben, mert a Pilis a nemzeti kegyelet helye?” Egy másik cikk, ugyanott így kezdődik: „összenő-e a nemzeti színű szalag azzal, amivel összetartozik? Remélem, nem tartozik össze, mégis egyre gyakrabban azt látom, hogy összenő Nagy-Magyarország térképével. Az autókon. Szinte minden olyan kocsin ugyanis, amelynek antennáján vagy belső visszapillantó tükrén nemzeti színű szalag lóg, hátul Nagy-Magyarországot ábrázoló, H betűs matrica van. Hiába, úgy látszik, aki nagyon meg akarja mutatni, hogy ő nagy magyar, az nagy-magyarkodik.” (Bolgár György: Matricák és illúziók, augusztus 22.) Egy másik, hasonlóan kiváló szerző, Eörsi István Hazatérés Kánaánba című cikkében (Magyar Hírlap, augusztus 26) éppen Németország felé tartott kocsijával, amikor a magyar rádió Orbán Viktor augusztus 20-i szónoklatát ismertette. „A legszívesebben visszafordultam volna. Németországban is vannak visszataszító politikusok, de ilyen jellegű történelmi köpködésre egyikük sem vállalkozna, mert egy életre lehetetlenné tenné magát.” Igaz, Eörsi azután méltatja az „állami ünnep lebírhatatlan unalmát” is, elhatárolódva Köpeczi Béla magas állami kitüntetésétől, aki „mint főcenzor, mint a tudománypolitika legfőbb korifeusa, mint miniszter hidegen és könyörtelenül folytatta gerincropogtató tevékenységét.” Halkan tegyük hozzá, Köpeczi Béla tudományos munkája magyar szempontból hasznosabb és gyümölcsözőbb volt, mint mondjuk Lukács Györgyé, elég, ha Köpeczi Erdély-monográfiájára gondolunk, míg Lukács feltehetôleg azt sem tudta pontosan, merre van Erdély, és főleg minek. És itt kapcsolódnak össze a dolgok: az a sokat emlegetett kettős mérce teszi lehetővé, hogy Balfékyék Jobbházy visszafogott, józan, mérsékelt politizálásának támogatásával lényegében ugyanazt tegyék a demokráciában, mint amit ugyanők a diktatúrában cselekedtek, Balféky és Jobbházy ugyanarra a füttyszóra lejti násztáncát, s egymás után készülnek a demokratikus törvények, melyek szép lassan acélsodronyként vesznek minket körül, visszahúzva az egész országot abba a dermedt, félhülye állapotba, amikor még az Ügynök volt a pénzügyminiszter és Köpeczi a főcenzor. Nem is vetném fenti urak szemére, hogy szívből utálják Magyarországot és (számomra felfoghatatlan okból) különösen Nagy-Magyarország és a Szent Korona minden említését, mert olyan ez, mintha egy hithű zsidó annak idején irredentizmusnak minősítette volna Izrael állam újraalapítását, ha tetszik, visszaszerzését. Nos, nekik sikerült, csaknem kétezer év után – nekünk még csak nyolcvan év telt el a szétszóratásból, s bizony, nekünk leginkább a magyar áldozat fáj, csonkaságunk fáj, s ezt a fájdalmat sérelmi politikának nevezik. Ha ez az, akkor bizony mennyivel inkább az Izrael és a nemzetközi zsidóság politikája, mely hetedíziglen követel kárpótlást, bocsánatot – és bosszút megbékélés helyett. Az én nevemben hiába alkuszik Balféky és Jobbházy, s vagyunk még azért néhány százezren, néhány milliónyian is, akiknek megvan erről a készülő alkuról a véleménye, még akkor is, ha azt csak suttogva lehet mondani megint, és börtön jár érte.