Gyurcsány a Mozgó Világ tavalyi, decemberi számában vallott küzdelmes életéről Rádai Eszternek, a Pulitzer-emlékdíjas ÉS-munkatársnak. A pápai születésű (1961) közgazdász a pécsi városi KISZ éléről került a KISZ KB-ba, 1989-ben már titkár volt, s rövid pénzügyi tanácsadói munka után 1992-ben már az Altus Befektetési Rt. vezérigazgatója. Gyurcsány semmi sem akart lenni, csak boldog, mondja az interjúban. „Pápán, szoba-konyhás lakásban nevelkedtem, ahol az udvaron volt a vécé. Az apám segédmunkás volt, az anyám is, és a nővérem nem tudta elvégezni a gyors- és gépíróiskolát, és tizenöt évesen ő is segédmunkás lett” – szökik a könny a szemünkbe, amikor olvassuk. „Apám dzsentri származású, a szélsőjobb eszméivel rokonszenvező ember, aki a felszabadulást összeomlásként élte meg, aki akkor is forradalomnak mondta 56-ot, amikor mindenki ellenforradalomként vagy sehogy sem beszélt róla, és aki pusztította önmagát, a családját és mindenkit, és évekre eltűnt, aztán egyszer csak visszajött, és akkor mindenféle baj volt vele”. Bár ez így kissé homályosan hangzik, mint Horn Gyula önéletírásának bizonyos szakaszai, azért szép: egy szociálisan érzékeny, milliárdos miniszter önvallomása, aki „öntörvényű” volt ugyan, de „áldott jó gyerek” és „hízelgős”, akinek a városi KISZ-titkárságban legjobban a havi 3700 forint tetszett. De ugorjunk az életútban egészen addig, hogy Draskovics Tibor ajánlására Gyurcsány Ferenc felesége lett Medgyessy Péter kabinetfőnöke a választási kampányban. Gyurcsány csak „véletlenül” került kapcsolatba a politikával, mely őt csak „intellektuálisan” érdekelte. Gyurcsány nagyon is tudja, hogy sokak számára ő a „megtestesült kommunista karvalytőkés”, az „ősgonosz”, de az a véleménye, „megint eljött az az idő, amikor be kell bizonyítanunk, hogy tehetségesek vagyunk, alkalmasak vagyunk, bátrak és erősek vagyunk, és nem félünk a küzdelemtől”. Szívesen idéznék tovább a cikkből, mely engem legalábbis meggyőzött arról, hogy Gyurcsány esetében valóban létezik az, amit a marxizmus „hamis tudatnak” nevez. Ez az ember tényleg komolyan gondolja, sőt el is hiszi, amit mond – kár, hogy ebben teljesen magára maradt. Nem is sejti, hogy pusztán személye és tisztsége, szerepköre alkalmas pártja megbuktatására és hiteltelenítésére – ha ugyan valaha is volt hitele ennek a pártnak. (Már azokon a hiteleken kívül, amit Magyarország nevében vettek és vesznek fel, de valahogyan mindig csak mi fizetjük vissza.)

Úgy tetszik, mindig az ő országuk jön el, nem pedig Istené, akinek szent igéivel oly jólesőn játszadoznak azok, akik degeszre tömték zsebüket már a Kádár-korban. A Lóránt utcai társasház akkori építtetői, az Ügynöktől Draskovicsig már szorgos pénzügyminisztériumi tisztviselőként élére rakták a forintot és a dollárt, amikor Gyurcsány még a pécsi KISZ-bizottságon örült a havi 3700 forintjának, s már elkezdtek pereskedni az örökösök annak a külkereskedelmi vezérigazgatónak a hagyatékán, akinek zürichi bankszámláján huszonötmillió akkori kemény dollár landolt röpke négyévi serény vezérigazgatóság eredményeként. Hát persze, megvan az a sok ezer milliárd közpénz, amit Magyarország elvesztett, csak külföldi bankszámlákon, a jóléti rendszerváltók trezorjaiban.

Most pedig jönnek a közműdíjak kompenzációjával, az egy főre jutó huszonötezer vagy negyvenezer forinttal és az egész, végtelenül bonyolult és megalázó procedúrával, ahelyett, hogy visszahoznák a régi „szegénységi bizonyítvány” intézményét – az én nagyszüleim még mindkét ágon rendelkeztek ilyennel, a kereszt- és házasságlevelek tanúsága szerint. Persze tudom, kereszt- és házasságlevelekről beszélni nem is illik, mert diszkriminatív, már a fél világot foglalkoztatja a többszörösen hátrányos helyzetű ifjú dilemmája, aki egyszerre református teológus, meleg és mozgássérült, s ügyében felbolydult minden ombudsmani és emberjogi hangyaboly. Csak halkan tenném hozzá, ha majd a rabbiképzőben is megalakul a melegtagozat, akkor tessenek ilyen vehemenciával számon kérni a kereszténység elutasító magatartását e milliókat foglalkoztató és aggaszó tárgykörben. Hasonló kedvetlenséggel jegyzem meg, hogy a rendőrségi túlkapásokat és törvénytelen akciókat előbb-utóbb vagy hazai, vagy nemzetközi retorziók fogják követni, s ami a zászlóégetési provokáció kapcsán a magyar sajtóban megjelent, egyszerűen szánalmas, kezdve egészen onnan, hogy egy tüntetés során idegen államok zászlóit időnként el szokták égetni, ez azonban a véleménynyilvánítás része és legfeljebb rendzavarásnak, garázdaságnak minősül az alkotmányjogász véleménye szerint is (Lásd Kolláth György: Égés c. cikkét, Népszava, 2004. január 14 .). Ha majd a magyar nemzeti jelképeket aljas és primitív módon gyalázó és gúnyoló egyéneknél is azonnali letartóztatás, házkutatás lesz, gyorsított bírói eljárás, és a szélsőséges liberális-baloldali sajtótermékek és kazetták elkobzása, akkor megállapíthatjuk, a kettős mérce alkalmazása végre megszűnt. Az izraeli zászló égetése természetesen annak a megélhetési antiszemitázó csoportnak a malmára hajtotta a vizet, amely itthon és külföldön immár újult erővel jajgat, átkozódik és zsidózik, s minden baj forrása természetesen a Főmérnök, Orbán Viktor, aki a polgári köröket a háttérből tüzeli, sőt hecceli. A „paramilitáris fasisztoid őrjöngők” elleni műfelháborodás a régi, szép, Chartázó időket eleveníti fel, megint össze lehet borulni a szocikkal az ernyők alatt, a közös lopkodást szentesíti az antifasiszta népfront. A Népszava gyűlölettől hörgő bértollnokai egymásra licitálnak, hogy ráerősítsenek a nyílt keresztényellenesség kampányára, újólag „randa tákolmánynak” nevezik a Jobbik által felállított kereszteket, s mielőbbi eltávolításukat sürgetik, de jaj lett volna annak, aki akár egy szóval is bírálta volna a Berkowitz Salamon által a parlament elé állított, alumíniumcsövekből eszkábált menóra esztétikai minőségét. A Népszava gúnyosan idézi Imre Kertész mondását („négy százalék hülye mindenhol van”), de nekem gyökeresen más véleményem van arról, hogy a lakosság mely szegmense tartozik ebbe a négy százalékba. A liberális sajtó undorodik, fintorog, végveszélyben hörög, és a félénkebb része már megint csomagol, de azért még ellát minket, Gyurcsánylandben maradókat néhány hasznos jó tanáccsal. Az Élet és Irodalomban egy szakértő, Eörsi László Harcos dilettantizmus címmel nagyokat rúg Stefka Istvánba és Ötvenhat arcai cím alatt megjelent könyve ürügyén az interjúgyűjtemény valamennyi alanyába, mellesleg a szintén „csekély felkészültségű” Orbán Évába is. A legfőbb szempont Maléter Pál „védelme”, hiszen 1956 reformszocialista értelmezése és kisajátítása már programszerűen folyik, még a végén Berecz János is ír egy monográfiát 1956 forradalmáról, melyben a hős Nagy Imre lesz, a forradalom árulója pedig Pongrátz Gergely. Eörsi kedvesen megemlíti: „Wittner Mária ámokfutása a jelek szerint még nem ért véget”, majd végszóként megemlíti, Stefka „inkompetenciáját a harcos antikommunizmusával igyekszik kompenzálni. Neki azonban ez kevésbé áll jól, mint a sokat szenvedett ’56-osoknak. ő ugyanis a rendszerváltás előtt a rádió politikai adások főszerkesztőségének munkatársa volt” – fejeződik be a kritika. Hah! Micsoda stílus, micsoda érvek! Eörsi István fiának már hazulról készen jönnek az ilyen szellemes fordulatok. Különben pedig Stefka István nevére az akkori rádiózók nyilván jól emlékeznek a szolgáltató műsorokból, de az akkori kommunista politikai újságírókat máshol kell keresni – a mai közszolgálati és kereskedelmi rádiók és televíziók tele vannak velük, miközben Stefka Istvánt következetesen és vehemens gyűlölettel kiszorítják mindenhonnan, mert szerkeszteni merte A Hét című műsort és a Híradót az Antall–Boross-kormány idején, miközben a szociálliberális újságírás színe-java üldöztetést szenvedett a Csúcs–Nahlik vészkorszakban és végkielégítésének garasait számolgatta egy menhelyen.

Hasonló sírás-rívás fogadja a hírt, hogy a nagy katolikus püspök és gondolkodó, Prohászka Ottokár netán visszakaphatná méltó helyét nemcsak szoborként, hanem abban a magyar szellemi hagyományban, ahol a legnagyobbak között van a helye. A Magyar Narancs rögtön lecsapott a hírre, hogy a XVI. kerületi, róla elnevezett utcában ismertető táblát is kitesznek a püspökről, akinek „antiszemitizmusát”, vagyis a Szabó Dezső eszméihez közel álló nézeteit a magyarság faji és kulturális önvédelmének szükségességéről a liberális közvélemény a püspök 1927-ben bekövetkezett halála óta sem képes a helyén, történeti távlatból szemlélni, ahogyan a református Ravasz László püspök „antiszemitázását” sem képes abbahagyni, úgy látszik, hetedíziglen sem. Ami feltehetőleg a baloldali liberálisoknak és a megélhetési zsidózóknak nagyon fáj ma is, hogy Prohászka Ottokár egész életműve a magyar katolikus keresztényszociális gondolat egyik legerősebb támasza, sokkal erősebb és érvényesebb, mint a marxizmus–leninizmus ócska és emberellenes ideológiai lomja, a szovjet szocializmus.

Gyurcsány Ferenc kora igen szomorú korszak, melyben a történelem nemcsak ismétli önmagát, hanem elvarratlan szálai újra felfeslenek. S miközben Komlón a Munkáspárt kiállítást nyitott az 1945 utáni boldog időkről, a Népszabadság fényképet közöl Európa egyik legmagasabb új épületéről, a 264 méter magas moszkvai felhőkarcolóról, a jómódúak palotájáról. A Lomonoszov Egyetem sztálini stílusában épült rettentő épületet Triumph Palace-nak nevezik („a Dicsőség Palotája”), a környék lakói örömmel fogadták, mert az építtetők megígérték, ingyen rendbe hozzák a környező Csapajev parkot. Triumph Palace és Csapajev. Korunk jelképe. Akárcsak Gyurcsány.