(Ki mondja meg a főnöknek, hogy bolond?) Ha már az évfordulóknál tartunk, éppen negyven éve szereztem meg első – hivatásos – jogosítványomat, azóta vagyok a magyar utak (Magyar Utak) réme. Egy baromi nagy és nehéz Csepel teherautón kezdtem tanulmányaimat, s oktatóm szavait lelkembe véstem: „abból kell kiindulni, hogy rajtunk kívül mindenki őrült, aki az úton közlekedik”. Mostanában már halkan hozzáteszem a Mester bölcsességéhez: „és nemcsak rajtunk kívül, sajnos”. Innen indítanám társadalom-elmekórtani értekezésemet is, melynek első tézise, hogy a világ maga is bolond. Valószínűleg mindig is az volt, erre nézve elég felütni a történelemkönyveket vagy a Bibliát az Ószövetség kedélyes népirtásaival, de valahogyan az az érzésem, hogy a világ fennállásom ötvennyolc esztendeje alatt igenis érzékelhetően és tudományosan adatolható módon megőrült, futóbolondok vannak az élet minden területén, őrültek a politikusok, az orvosok, a katonák, a tanárok, a mérnökök, a diákok, a költők, a látszerészek, a hómunkások és a pszichiáterek is. Mivel pedig mindenki egyetemlegesen őrült, nincs külső megfigyelő, aki magát a folyamatot észlelné és megfigyeléseit rögzítené. Ha Freud és Jung ma feltámadna és körülnézne, igen csodálkozna és örülne legszebb álmai valóra váltának: HISZEN ITT MÁR MINDENKI BOLOND! S hogy szavam ne feledjem: mindenkinek van rá jogosítványa (flepnije) is.

Egészen friss hír, hogy Magyar Bálint eltörölné a bukást az általános iskolák alsó tagozatában, sőt hét végére nem kapnának a gyermekek házi feladatot sem. A gyermekek túlterhelésére hivatkozó SZDSZ-es miniszter pártja régi álmát valósítja meg, nyilván amerikai mintára – így aztán kiváló analfabétákat, engedelmes hülyéket lehet készen átadni a betelepült cégeknek, derék kis harmadrendű rabszolgákat az Európai Egyesült Államokban. A dolog pikantériája, hogy a miniszter egykor az én tanítványom (is) volt az egyetemen – sajnos, akkor még aligha sejthettem, hogy… De mint mondottam, nemcsak a diákok, a tanárok is bolondok. Kell több bizonyíték? A sok kis kilóra vett majdani választópolgár pedig szeretettel emlékszik arra az egykori kis párt nagy emberére, akinek köszönhetően még a vállról indítható rakéta használati utasítását sem képesek elolvasni.

Annak idején – még általános iskolásként – gyakran forgattam Nyírő Gyula klasszikus művét, a Psychiatria című alapmunkát, mely a szocializmus fénykorában tilalmas mű volt, akár maga az elmekórtan – afféle burzsoá dekadens találmány, melynek segítségével túl könnyen kezelhető lett volna Rákosi, Kádár és a többi sorozatgyilkos egy zárt helyen. Különösen az esettanulmányok töltöttek el jeges riadalommal, hiszen akkor sejtettem meg, milyen vékony határ választja el a „normálist” a bolondtól, a zsenit a tébolyodott elmétől. 1989 után különösen sok határeset szabadult rá az országra, bár a demokráciák és diktatúrák történetében csak úgy hemzsegnek a gyönyörű, tiszta klinikai esetek. A saját pártjukat vasszigorral felszámoló pártelnökök és az egész tragikomikus „rendszerváltás” példázatai szinte eltörpülnek az emberiség kollektív, rituális őrületei mellett. Vegyük csak a nyomorúságos, vértől mocskos Szovjetunió széthullását, vegyük a tíz éve megszűnt, röhejbe illő módon összetákolt Csehszlovákiát, az egymásnak ugrott Jugoszlávia nevű egykori bandát, vegyük a világ legkiválóbb, fasisztává önképzett országát, Izraelt, mely a németeket megszégyenítő alapossággal irt ki egy népet a „művelt” világ jóváhagyásával vagy magát az Amerikai Egyesült Államokat, mely mintha Huxley és Orwell regényei alapján építené fel rögeszmés és öngyilkos világuralmát. Most pedig készül (csak nekünk, csak most!) az Európai Egyesült Államok, csaknem félmilliárd ember lesz a „honfitársunk”, és fogalmunk sincs, mi lesz, ha létrejön az Ázsiai Egyesült Államok meg az Afrikai Egyesült Államok is, lesz dolgunk Taszáron, milliószámra képezhetünk ki „tolmácsokat”, persze nem árt, ha értenek a harci repülőgépek és a kínzókamrák kezeléséhez sem. Mert lehet, hogy Szaddám Huszein bolond, de így ránézésre Bush elnök intelligenciahányadosa és pszichiátriai jegyei is figyelemre méltóak lehetnek, és bizony nemcsak Göncz Árpád átvilágítását igazoló okmányokra lenne kíváncsi az ország normálisabb fele, hanem arra is, miképp lehetséges, hogy emberekkel foglalkozó, élet-halál kérdéseket eldöntő őrültek kerülhetnek politikusi, orvosi, tanári pozíciókba mindenféle elemi alkalmassági vizsgálat nélkül, csak úgy. Amikor súlyos beteg lettem, egyik barátom napokig keresett egy olyan orvost, akiről feltételezhető, hogy nevem hallatán nem akar félrekezelni, netán elemészteni. Pedig ez még Magyarország – egyelőre. Jó, mondják, üldözési mániám (is) van. Jó, jó, de engem tényleg üldöznek, és velem együtt mindazokat, akik hozzám hasonlóan gondolkodnak. Mondjuk, a Demokrata olvasóit.

Mindazokat, akik nem látják okosnak Kovács Lászlót, szépnek Pető Ivánt, és sem okosnak, sem szépnek Medgyessyt.

Hogy megbolondult a világ, arra nézve már Hamlet mesternek is voltak nálam magvasabb meglátásai, most azonban nem egyszerűen arról van szó, hogy „kizökkent az idő”, hanem hogy semmiféle reménység nem mutatkozik a visszazökkentésére, ha csak össze nem fogunk a világméretű és többségi demokráciát képező hülyeség ellen, mely a pénzalapú, hazug és gyilkos liberális kapitalizmus világuralmát hirdeti szabadságnak, Soros György és az etióp élőhalott jogviszonyát egyenlőségnek, Saron és Arafat barátságát testvériségnek. Amióta minden mezei kelet-európai indián is gyönyörködhet vagy negyven műholdas és kábeles televízió rémségeiben, s esetleg elkóborolhat a Bill Gates által világra szabadított egyetemes idiotizmus internetes óceánján, milliónyi tanúm van arra, amit mondok. A világ televíziós csatornáinak túlnyomó többségében eszeveszett őrültek, agyament bohócok, egysejtűeket alulmúló intelligenciájú gyűrűs és gyűrűtlen emberi férgek készítik, vezetik (és nagyrészt nézik) az élő és holt műsorokat. Már felháborodni sem tudok a valóságshow-k ketrecbe zárt emberállatain, csodálkozni sem azon, hogy szabadon eresztve azonnal állatápolói státust kapnak a ketrec túloldalán. Nem lepődöm meg azon, hogy különböző tévéműsorokban vak festők, süket hangszerkészítők és néma énekesek dicsérik egymást körbe, könyvet írnak egymásról és önmagukról, és kifejezetten szeretettel figyelem a távgyógyító őrülteket a varázsvesszővel, a borzalmas satrafákat kártyavetőként és dalénekesként, a kancsal asztrológusokat és a katatón politológusokat. Élvezettel látom, hogy Moszkvától Rómáig mindenki szeretne milliomos, üde arcbőrű, olcsón mobiltelefonáló, szociálliberális kötődésű nekrofil és pederaszta lenni, s nemsokára eljő az idő, hogy a Huxley által megjövendölt könnyű drog, a szóma is a szociális csomagba kerül, lesz Csehák-adag és Fodor Gábor-adag is, a gumiszobákban pedig könnyű, altató dalokat fuvoláz Kovács László és zenekara. Elvtársak! Jó hülyének lenni? Igen, jó! Jó! (Ütemes taps.)

Egy kicsit én is szeretnék hozzájárulni ehhez az egyetemes őrülethez, bár marad az alapkérdés: ki mondja meg a főnöknek, hogy bolond? Mert egy olyan világban, ahol nemcsak a király meztelen, de az összes alattvalója is, talán csak a hajléktalanok hordanak vastag gönczöket (Sic! El a kezekkel G. Á.-tól X-ben!) – szóval, ha egyszer Bush is bolond, Szaddám Huszein is, Saron is, Arafat is, az összes közjogi méltóság szerte a világon, minden akadémikus, főrend, alrend, szóval még az is hazugság és hülyeség, amit akkor mondanak, ha őszinték akarnak lenni, mint a lepusztult magyar proletár az utolsó féldeci előtt – szóval akkor mit lehet itt mondani Trianon (bocsánat: Auschwitz) után?

Talán észrevették, tisztelt normális olvasóim, hogy az utóbbi időben csinos kis hajtóvadászat indult ellenem és Döbrentei Kornél barátom, (no meg egy tévéműsor) ellen, mert el mertük mondani a véleményünket – no nem Kertész Imréről, ahogyan a helyzetet kihasználó aljasajtó beállította, hanem arról a méltatlan helyzetről, melyet a száz éve hiába várt magyar irodalmi Nobel-díj hivatásos ünneprontói idéztek elő – ide értve a díjazott korábbi, nem túl szerencsés nyilatkozatait is. Mivel úgy látszik, a hajsza vidáman folyik ellenünk, sőt „bejött” jóslatom is, hogy Kertész Imre nagyságát tagadni egyenlő lesz a holokauszt tagadásával (a nagy gondolkodó, G. Á. már világosan ki is fejtette egy írói nagyságához méltó interjúban), elhatároztam, felveszem a biztosnak vélt pozícióból támadók mocskos kesztyűjét. Hamarosan megjelenik a problémát taglaló hézagpótló kertészeti szakkönyvem, A kis kertész címmel. Remélem, még a háború előtt.

Viszont most jelent meg egy másik könyv A magyarokhoz címmel. Magyarság- és istenes versek az Ómagyar Mária-siralomtól Trianonig és napjainkig találhatók a gyönyörű, vaskos könyvben, melyet a Felső-magyarország Kiadó adott ki Medvigy Endre szerkesztésében. A keresztény könyvesboltokban se keressék, mert mindössze 150 példányban jelent meg. (Sok, mondanák a Heti Hetesben.) Örült világ ez, de Shakespeare-rel szólva, van benne rendszer.

Ezt a rendszert kell megváltoztatnunk, mert mi hiszünk abban, hogy nemcsak a könyveknek van sorsa, hanem az embereknek is. Nem lehetünk (valamennyien) sem Nobel-díjasok, sem sorstalanok. S amilyen bolondok vagyunk, nem is akarunk azok lenni.