Hirdetés

Kapitulálok! Kénytelen vagyok elismerni a vereségemet. Befejezem az ellenállást, és haladéktalanul én is beállok a klímaapokaliptikusok győztes táborába. Mégpedig egy maximálisan tudományos szellemiségű tanulmány hatására, amely az egyik tekintélyes amerikai tudományos fórumon jelent meg, és lehengerlően tudományos

érvrendszerével alkalmasnak bizonyult arra, hogy a magamfajta troglodita klímaszkeptikusok torkára forrassza a szót egyszer és mindenkorra – tudományos igénnyel.

Ez a revelatív erejű tudományos gyöngyszem (ante porcos) „A konceptuális pénisz mint társadalmi konstrukció” címet viseli, és a Cogent Social Sciences amerikai egyetemi folyóirat publikálta már több mint két éve. Legnagyobb sajnálatomra csak nemrég szereztem róla tudomást, és a magam mentegetésére hajlamos vagyok ennek a megbocsáthatatlan késlekedésnek betudni az antropogén klímaváltozás tematikában eddig tanúsított szánalmasan tudománytalan és botrányosan eretnek megnyilvánulásaimat. Mea culpa, mea maxima culpa! Vezeklésképpen szeretném megosztani az írásmű lehető legtudományosabb summázatát mindazok okulására, akiket esetleg korábban tévútra vezettem volna. Íme, a par excellence tudományos mennyei manna:

„A környezetvédelmi politikát és akciót befolyásoló destruktív, hegemonikusan tarthatatlan hím szemléletmódok a természet hím-domináns gondolkodás általi megerőszakolásának megjósolható eredményei. Ezt a gondolkodást legjobban azzal lehet megragadni, ha felismerjük a konceptuális pénisz szerepét a férfi pszichológiájában. Ha ezt a természeti környezetünkre alkalmazzák, különösen a szűz környezetekre, amelyeket olcsón kifosztottak az anyagi erőforrásaikért, és tönkretettek és lecsökkentettek, amikor a gazdasági nyereség iránti patriarchális szemléletmódunk ellopta a bennük rejlő gazdagságot, akkor világossá válik a konceptuális péniszre jellemző nemierőszak-kultúra kivetítése. A mérgező hiper-férfiasság közvetlenül a konceptuális péniszből ered, és önmagát alkalmazza a neokapitalista materializmus támogatására, amely a klímaváltozás alapvető hajtószerkezete, különösen a szénkibocsátó fosszilis tüzelőanyag-technológiák féktelen alkalmazásában és a szűz természeti környezetek nemtörődöm uralmában. Nem kell túlságosan elmélyednünk a dialektikus objektivizmus vagy a konceptuális péniszhez hasonló maszkulin szóképekkel való kapcsolatainak bírálatába a (kizárásos) dialektikus objektivizmus tényleges bírálatához. Minden perspektíva számít.”

Remélem, hogy ezek után minden teljesen világos mindenki számára. De ha véletlenül mégsem, a hiba nem az értetlenkedők készülékében van. Amint azt bizonyára már sokan kitalálták vagy legalábbis megsejtették, ez a részlet és maga a hétoldalas tanulmány is, az első szavától az utolsóig nem más, mint áltudományos mezbe öltöztetett hablatyolás, a napjaink tudományos életét megfertőző posztmodern (pontosabban posztstrukturalista) szakzsargon kifigurázása, egy intellektuális paródia, röviden egy blődli, amelynek az égvilágon semmi értelme sincs. Ahogyan maguk a tréfás kedvű átverők (egyikük filozófiából, a másikuk matematikából doktorált) mondják: „Ha zavarban vannak, hogy megértsék, bármit is jelent ez, vegyenek figyelembe két fontos pontot. Első, hogy mi sem értjük. Senki sem érti. Ennek a problémának közölhetetlenné kellett volna tennie mindegyik lektorált, tudományos újságban. Második, hogy ez a részlet figyelemre méltóan világos a cikk nagy részéhez viszonyítva.” (The Conceptual Penis as a Social Construct: A Sokal-Style Hoax on Gender Studies, skeptic.com)

Az inkriminált „tudományos” szaklap egyébként gendertanulmányokra specializálódott, ez pedig mindent elmond a komolyságáról és a tudományosságáról egyaránt. Az átverési műveletükről szóló fenti cikkük címében említett „Sokal-féle átverés” a műfaj úttörőjére, Alan Sokal amerikai fizikusra utal, aki a 90-es évek közepén elsőként tört borsot egy hasonló kamuval a korabeli baloldali tudományos miliő orra alá.

A cél mindkét esetben hasonló volt: nevetségessé tenni a kulturmarxista pszeudotudományos mandarinátust, leleplezve elfogultságát, sznobizmusát, obskurantizmusát, komolytalanságát és intellektuális sarlatánkodását. Az eredmény akkor is és most is a racionális trollok fölényes győzelmével végződött, mindenki számára világossá téve, hogy a már több mint hetven éve tartó „progresszív szellemiségű”, vagyis eo ipso kontraszelektív közoktatás (valójában közbutítás) eredményeként a tudományos, főleg társadalomtudományos közeget kolonizáló és terrorizáló minden elképzelhető és elképzelhetetlen nemű hiszterofeminista bolsevisták olyan mélyre süllyedtek az intellektuális szutyokba, hogy már a saját prózájuk majmolását sem képesek megkülönböztetni az eredetitől. (Mentségükre legyen mondva: kétségtelenül nehéz lehet elválasztani az ocsút az ocsútól.)

Peter Boghossian és James Lindsay azt is bevallja, hogy remekül szórakoztak, miközben ezeket a groteszk abszurditásokat kiagyalták, különös gondot fordítva arra, hogy semmi értelmük se legyen. Ennek érdekében teletömték szövegüket a genderelmélet divatos kulcsszavaival (pl. „pre-poszt-patriarchális társadalom”), szándékos logikai bakugrásokkal és tudósnak látszó, de teljesen értelmetlen, saját gyártású kifejezésekkel (pl. izomorfizmus), látszólag behódolva a posztmodern szofisták szakroszent dogmájának is, amely szerint az objektív valóság nem létezik, mert valójában minden észlelés csak nyelvezet, nézőpontok, hatalmi tényezők stb. függvénye.

A sikeressége ellenére mindazonáltal erősen kétséges, hogy ennek az újabb átverésnek lesz-e gyógyhatása, hiszen a húsz évvel korábbi Sokal-premier sem javította a társadalomtudományos szaksajtó nívóját. Éppen ellenkezőleg, amint a mellékelt ábra is mutatja. Arról nem is beszélve, hogy az efféle „divatos abszurditások” számára tökéletesen kedvező táptalajt nyújt a korszellem, amely a frankfurti iskolás társadalommérnökség európai civilizáció elleni töretlen aknamunkája nyomán alakult ki, és manapság egyre groteszkebb formát ölt magára. A konceptuális pénisz mint globális felmelegítő tényező kamu mivoltában is ennek csak az egyik szimptómája a sok közül.