Hirdetés

Igazi presztízsharcnak ígérkezett a Kiscsapatok Európai Kupájában a bukaresti Sportul Avram Iancu és a Budapesti Dinamó csatája. A szurkolók is felkészültek; a román–magyar párharcok mindig feszült hangulatban teltek, amióta a románok megszálltak százezer négyzetkilométernyi magyar területet, és emiatt rettenetesen haragszanak.

Az izgalom persze átragad a játékosokra is, akikre vérmérsékletük szerint pezsdítően vagy bénítóan hat a hangzavar, amely az Antonescu Stadionban fogadja őket. A csapatszínek mellett a Dinamó tagjai a gallér alatt kis piros-fehér-zöld csíkot viselnek, az egyébként fekete-fehér Sportul mai szerelése pedig piros mez, sárga nadrág és kék sportszár.

A kezdőkörben felsorakozó kétszer tizenegy a következő állampolgársági megoszlást mutatja: a pestieknél két ukrán, két fehérorosz, egy horvát, egy szlovák, egy mauritiusi, egy indonéz testvérpár és két magyar (ebből az egyik eredetileg Piteştiben angolai apától született román, de honosították, a másik csíkkarcfalvi székely). A Sportulban három ukrán, két nigériai, egy fehérorosz, egy moldovai, egy szerb, egy horvát és két román (egyikük Chişinăuban orosz anyától és román apától született, a másikuk gelencei székely).

A szurkolótáborok ovációja kíséri, valahányszor a sajátjaik labdához érnek. „Jól megadtad a szőrös talpú mócnak!”, kiáltják elégedetten a pestiek, amikor horvát csatáruk bebőrözi a románok szerb védőjét. „Bozgor!”, zúgja a bukaresti közönség, valahányszor a csíkkarcfalvi fiú kicselezi gelencei ellenfelét; de megkapja a huhogásokat és banándobálásokat a pestiek színes bőrű középpályása is.

Az elharapódzó indulatok megfékezésére az UEFA illetékesei a szünetben elrendelik, hogy a két csapat cseréljen mezt, így a második félidőre fordított felállásban futnak ki. A közönség nem veszi észre; a hazai szurkolók most a nigériai középpályásnak huhognak, a vendégek a fehér­orosz szőrös talpáról gyártanak rigmust.

Az UEFA illetékesei elégedetten bólogattak.