Könyvekről

Nem nyomasztó, inkább vidám szegénységbe születtem, a bátyámmal és a szüleimmel hatéves koromig egy rózsadombi kollégium mosókonyhájában éltünk, fillérekből, mint akkor, az ötvenes években nagyon sokan. A családi könyvtár tehát abból a bizonyos kis alakú, sárga, három és négy forintos Olcsó Könyvtárból gyarapodott, a nem tankönyvi irodalommal azok segítségével ismerkedtem. Azóta is kedvesek nekem ezek a könyvek, még az illatukat is szeretem, öröm kézbe venni egyet-egyet az antikváriumban.

Aztán a szüleim lassan rendes házi könyvtárt gyűjtöttek. Idővel, saját otthont teremtve én is a magamét. Akkor is utáltam, ma is utálom a Kádár-rendszert, de azt nem lehet tagadni, hogy olcsón lehetett jó könyveket kapni. Ócska pártpropagandát is persze, de azt nem vette meg az ember. Az is igaz, hogy számos fontos mű tilalmi listára került, de a magyar és a világirodalom nagy példányszámban megjelenő klasszikusait jó áron, elég jó minőségben lehetett kapni. Házi könyvtárak tíz- és százezrei nőttek szinte a semmiből a 70-es, 80-as években, amelyek a 90-esekben a végre megjelenő addigi tiltottakkal bővültek.

Mára nagyon sok embernek lett akkora házi könyvtára, ami a lakás polcainak könyvkapacitását szépen kitölti. Egyet-egyet be lehet még szuszakolni, de komoly mennyiség fogadásáról már szó sem lehet. És akkor az ember megörököl egy újabb, ugyanekkora házi könyvtárat a szüleitől. És ott áll meglőve, hogy akkor most mit csináljon. Az tudható, hogy az egykor 20-30-50 ezer példányban megjelent kötetek ma szinte eladhatatlanok, mindenki kínálni akar, nem venni. Na de könyvet kidobni?

Tudom, édes teher, de teher a lakásba már nem férő könyvek gondja. Egy megoldás marad: ha bővül a használt könyvek piaca, ha egyre több lesz az olvasó, aki Tolsztojt és Mikszáthot az 1978-as kiadásban is szívesen megveszi. Vagy ez a csata már elveszett, és győzött a digitális világ a maga húsz másodperces tartalmaival? Jó lenne hinni, hogy nem így van. Hajrá, Tolsztoj, hajrá, Mikszáth, van még kit meghódítani.