Belenéztem minap a Magyar Nemzetbe. Némi pihentető gyanánt. A napomat arra szántam tudniillik, hogy kiselejtezzem a fölös kacatokat. Elképesztő, hogy az ember otthonában mennyi vacak halmozódik fel az évek alatt. E limlomok amellett, hogy helyet foglalnak, még el is szívják az ember éltető energiáit.

Épp a könyvespolcomat tisztítottam meg az ifjúkor balgaságaitól – Heller, Bellow, Beckett vagy Salinger tudniillik a kukába való, nem egy könyvespolcra, intelligens ember ma már nem tart ilyet -, mikor is rám tört a heves fáradtság, s a fotelbe kellett rogyjak kissé megpihenni.

Lapozgatom hát a Magyar Nemzetet, s az első, mit megpillantottam, Bozóki András fotográfiája volt, ki a fénykép tanúsága szerint épp határtalan lelkesedéssel sikálta egy kefével az egyik össze-vissza ragasztgatott lámpaoszlopot.

– Ez az! – emeltem levegőbe a mutatóujjam. Arcomra boldog mosoly ült ki, s éreztem, amint elönti bensőm a bizakodás. – Lám csak, mégsem reménytelen az emberiség! Lám csak, előbb-utóbb minden dolog a helyére kerül! Minden ember megtalálja a képességének megfelelő hivatást! Bellow és Sartre a szemétkosárba, Bozóki pedig a köztisztasági hivatalhoz. S nézzék csak – böktem ujjammal a zörgő papírosra -, mily vidám, mily mosolygós őkelme! Örül az új munkakörnek. Elégedett lett önmagával. Megszállta lényét a belső béke. Eddig minden bizonnyal azért volt pimasz és tenyérbe mászó, mert nem volt a helyén. Ezt ő is érezhette, s az ebből adódó bántó disszonancia válthatta ki belőle azt a sok-sok gonoszságot és gyűlölködést.

Aztán a lap aljára pillantottam: „Kampány és világnap. Bozóki András kulturális miniszter kandelábert tisztít a Kodály Köröndön”

Úgy éreztem magam, mint akit hideg vízzel öntöttek nyakon. Ej, mit is gondoltam én? Mire föl kapott el engem ez a bohó álmodozás? A fickó, lám, még mindig miniszter, pedig milyen jól áll kezében az a hasznos szerszám.

Tekintetem ekkor lassan továbbsiklott, s megállt a tv-újság fedelén. 20 óra nulla öt. Sorstalanság. Azt hiszem, a normális világ eljövetele még kissé várat magára.