Mindig szánakoztam a műfaji bezárkózottakon. A kalandregény nem attól az, ami, hogy lóval vagy űrhajóval folyik az üldözés, hanem a cselekmény hajkurászásra való kihegyezésének tényétől. A Rómeó és Júlia, illetve egy Tiffany-füzet egyaránt szerelmesregény. A különbség nem a tematika, hanem a minőség területén mutatkozik meg.

Stanislaw Lem neve többször is szóba kerül. Dick egy ideig levelezett Lemmel, aki sci-firől írt dolgozatában Dick műveit mint a szépirodalom kategóriájába tartozó ritka kivételt említi. Lem gőgösen elzárkózott a kínos címkétől (értsd: science fiction), noha egész munkássága (egyetlen korai regényt leszámítva) ezen a területen zajlott. De hát ő azon kevesek közé tartozott, akit szépíróként tartott nyilván a kritika, s minden bizonnyal meg akart felelni a magas irodalom elvárásainak.

Dick is görcsösen próbált betörni az elitkultúra területére – sikertelenül. Bár azt még Sutin is elismeri, hogy „egyéb” munkái felettébb haloványak és érdektelenek az Ubikhoz vagy a Palmer Eldricht három stigmájához képest.

Fura egy dolog ez. H. G. Wells – aki gyakorlatilag az összes ötletet szállította a tudományos fantasztikum számára – munkái közül az ifjúkorában írt sciencefic roman ce-ok (ahogy akkoriban nevezték) messze körözik kései „magas irodalmi” munkáit. Mert hát olvasható ugyan a Mr. Polly, de az Időgép azért mindjárt más.

Díjak, címkék és besorolások. Fogódzkodók a seregnyi közepes számára. „Mélységes mély a múltnak kútja.” Az idő majd ítélkezik. Eldönti a sorrendet és keményen helyre teszi a dolgokat. És ott nem sokat ér a klikkeken belüli körbedicsérgetés, a korszellemnek való megfelelés. S a címkék és műfajok is mind mennek a süllyesztőbe. Az idő megmutatja a valóságot. A valóságot, amit Ph. K. Dick egy életen át hiába keresett.

Szegény Boris Vian. Szegény Jack Kerouac. A szívem is vérzik…

Pozsonyi Ádám