– Olvastátok? – kérdezte Szomszéd úr, miután percekig senki nem szólt, csak ült kukán, és még Pék becenevű tagtársunk sem javasolta, hogy hallgassunk egy kis kortárs ipari zenét. – Olvastátok azt a levelet?

– Nem, nem a Tatjána leveléről van szó – intette fejével a kezében Puskin-kötettel közeledő, ifjabb éveiben „Lőpor” becenévre hallgató barátunknak, ki hajdani suttyóságát túlhajtott sznobizmussal szokta kompenzálni. – Arról a levélről beszélek, ami a Magyar Hírlap hasábjain jelent meg, két részletben.

– Igen, olvastuk – jegyeztem meg –, kivéve Péket, aki saját bevallása szerint undorodik a politikától, s csak azt nem értem, mi ez a nagy csend? Mi ez a némaság és hullaszag?

– Hát ez az! Erről beszélek – kontrázott Szomszéd. – Mert hisz van ebben a levélben minden. Kósa és Kövér lehallgatásával és Dávid Ibolyával kapcsolatban, Szilvásyék és Veres Janiék paktumáról az In-Kallal, szlovákiai futballbotrány kontra NBH és a szlovák titkosszolgálat, Szili Katalin megzsarolása, Kiss Péter ügyletei, Aranykéz utca, szlovák bérgyilkos, rendőrpalota, OMV–Gazprom–Csányi, nevek, adatok, információk. Van itt minden, mi szem-szájnak ingere. Csak azt nem értem én is, mi ez a csönd. Igen, mi ez a csend? Mert ezt a ziccert nem lehet kihagyni, ha igaz, ha nem. Harsogni kéne, forszírozni, rákérdezni, minden lapnak és tévéadónak. A csapból is ennek kéne folynia. Ők, fordított esetben, tuti ki nem hagynák. A tizedét sem. Akkor meg mi ez a kuss?

– Vagy ez így jó? – szólt némi töprengés után. – Ez így kerek? És ez a levél is csak manipuláció? És az sem véletlen, hogy épp most került elő? És ki akar voltaképpen gyengíteni kit, és kinek a megbízásából? És kinek lehet itt még hinni egyáltalán?

– Én azt nem tudom – szólt Rácz úr hosszas hallgatás után. – De azt a Buster Keaton-DVD-t azért megnézhetnénk. Amit nálunk kiadtak, ugyanis gagyi. Vágott verzió. Húsz perc lemaradt. Úgyhogy nyomd be kérlek a Generálist.

Pozsonyi Ádám