Ácsorog az ember a kiadók sátrai előtt, nézi a szerzőket, lapozgat kötetek utószavai és fülszövegei közt. Belebámul írók és életmű-kiadásos hírességek arcába. Vizslatja tekintetüket, megfigyeli, milyenek egymást közt, kritikusaik, kiadóik és kollégáik gyűrűjében. Hogy festenek mikrofon mögött, mit és miről beszélnek, s óhatatlanul kidolgoz egy tételt:

„Igazán jelentős emberek ritkán kapnak díjakat. A valóban jelentős emberekről a díjakat általában elnevezik. Rendszerint a haláluk után, amikor már senki érdekeit nem veszélyeztetik”.

Egyébként a díjazás eleve sznobizmus és egy kultúra elanyagiasodásának a jele – szóval a vég kezdete. Azt, hogy ma nemcsak a díjazottak, hanem olykor a díjak névadói is mifélék, már ne is feszegessük (Táncsics egy szocialista senki volt, Kossuth egy szabadkőműves köztársaságpárti, csak a sok történelemhamisítás alakított belőlük nemzeti hősöket.)

Csak egy példa: a francia becsületrendet Napóleon alapította, de a Bourbonok és később a köztársaságiak is megtartották, mert hát az öltönylyukban kell egy kis kitüntetés, bárkitől is legyen. (Ha jól emlékszem, ezt kapta meg Medgyessy is.)

Alighanem Arisztotelésznek volt igaza, aki azzal érvelt a kitüntetések elfogadása ellen, hogy velük együtt az illető a díjosztó tekintélyét is elfogadja.

Hamvas Béla bácsi pl. végrendeletileg meg is tiltotta, hogy bármit elnevezzenek róla. Így történt, hogy végül csak viszonylag kevés cuccra véste fel nevét a hálás utókor. Hál’ Istennek, teszem még hozzá. Hamvas szerencséje volt, hogy tiltották is, így tiszta maradhatott az alkotása.

Elméletileg kitüntetést visszavenni nem lehet, visszautasítani nem lehet, legfeljebb az illető nem foglalkozik vele. De ez udvariatlanság. Kitüntetést nem illik visszautasítani! Úgy kell élni, hogy ne kerülhessen sor az adományozásra.

Pozsonyi Ádám