Sokan mondták már, hogy a túlzott humanizmus visz majd egyszer sírba, de sajnos nem tehetek róla. Ilyennek születtem. Nem nézhetem tétlenül, ha embertársam segítségre szorul. Ha fájdalom és nyomorúság vesz körül. Ha ínség és ború sugárzik az arcokról. Ha gond és baj van, ha kell a bátorító szó, a kinyújtott jobb, én mindjárt ott termek és nyomban orvosolom azt.

Így volt ez minap is, mikor színházba látogattam el. A Tháliában egy bizonyos Nell Dunn nevű feminista hölgy darabját adták, melyben kizárólag nők szerepelnek – többnyire pucéran -, s a mű a férfinem felesleges voltát domborítja kellő átéléssel.

Ám én úgy éreztem, nem kellőn domborítják. Ez itt kevés. Sehol a dráma, a feszültség. A segítő szándék felülkerekedett bennem, s megcéloztam a kijáratot. Mivel a legelső sorban ültem, reméltem, a tucatnyi ember felállítása majd kellő drámai légkört kölcsönöz.

Haladtam kifelé, mikor is feltűnt, hogy egy humanista úr villámló szemekkel néz. – Ennyi? – kérdezte vádlón. – Ennyi az egész? – Nem tudtam, ezt most a korai távozásra vagy a drámai légkör általam kiváltott fokozására érti. Mivel humanizmusa roppant kirívó volt, az utóbbira tippeltem.

– Kérem, ez nulla – mutattam hátra a színpad felé. – Erre a csürhére itt tüzelni kéne – így én, majd elhaladtam széke előtt. Már épp elégedett arccal vettem volna búcsút a teremnek, mikor éreztem, hogy kezével könnyedén a hátamra üt. Rápaskol egyet. Mint aki kevesli a produkciómat. Mint aki fölényesen legyint reá.

– Kevesli? – ütköztem meg. – Az enyémet? Ki Rommelt játszottam 87-ben, a diákszínkör ősbemutatóján? Ki oly nemes pátosszal vágtam oda Kantot alakító iskolatársamnak, midőn a szerep szerint Deák Bill Gyulával tologattak a színpadon egy piros dömpert, s a világbéke lebegett a szemük előtt? Milyen kár, hogy az Udo kivált az Acceptből!

– A libsi megütött – szóltam jó hangosan. Valami effélét mondtam, de lehet, hogy nem fogalmaztam ennyire finoman és körültekintően, majd elhagytam a termet. Remélem, így hozzájárultam a drámai légkör kellő fokozásához.