A Herpesz az akkor virágkorát élő magyar punk új hullám egyik bizarr terméke volt, s minden bizonnyal jóval több figyelmet harcolt ki magának a rendvédelmi szervek, mint a díszes publikum felől. De nem is ez itt a lényeg. A szövegre lettem figyelmes. „Fekete kórházban minden fehér / Nem vagy már ember, csak kísérleti egér”. Hát igen. De a következő sorra már eltátottam a szám: „A kályhacsövekbe poloskák bújnak és demagóg maszlaggal csőbe húznak”. Kikapcsoltam a magnót, s egy darabig bambán néztem magam elé. Ezek a Herpesz-gyerekek tizenéves suhancok voltak. Ma negyvenéves emberek adnak ki CD-n szájbarágós gügyögéseket. S a Herpesz nem kirívó eset. Az egész akkori föld alatti mozgalom ilyen minőséget produkált. A kor termeli az alkotásokat, s csak megkeresi hozzá az embert? Aztán rájöttem, ezek a srácok azért voltak képesek felnőtt fejjel is értékelhető dolgokat létrehozni, mert maga a hatalom is komolyan vette őket. Ezeket a gyerekeket lehallgatták, gumibotozták, nyilvántartották – s erre válaszul ők is komolyan vették önmagukat. Amíg voltak keretek, csak trükkökkel és fortélyokkal lehetett átjutni a szűrőkön, amire értelemszerűen csak a szavak mestere volt képes, s így a selejt óhatatlanul kinn rekedt. Nem beszélve arról, hogy aki anno punkzenekart alapított, az konkrétan az életével játszott. Minden kis idióta nem is mert belevágni a kalandba. És ez nem csak a rock ’n rollra igaz.

Úgyhogy néha arra gondolok, hozzák csak azt a gyűlölettörvényt. Vezessék csak be. Hogy ismét súlya legyen a kimondott szónak. Hogy visszatérjen a szavak becsülete. Úgyhogy, tisztelt liberálisok és emberi-jogisták, csak rajta.