Ezt ő írta – közölte két emelet közt -, s összefoglalta benne mindazt, amit a világról tudni kell.

„A végtelenség és az élet” – Hát, igen. Várható volt, hogy nem aprózza el. Elolvastam pár oldalt – primitív megfogalmazású ostobaság -, s feltűnt valami. „Idealisták” – olvasom majd minden bekezdésben.

Ez az ember ül otthon, a másfél szobás lakásában, görnyed a 60-as égő alatt, s örömét abban leli, hogy jól odamondogat az „Idealistáknak”. Hogy azok voltaképp kik is? Az kissé homályos. Ahogy kivettem, azok valami olyanok, akik mást is fontosnak tartanak az életben, mint a pörkölt, a szomszéd új konyhabútora meg a nyugdíjemelés.

Ha belegondolunk, az ilyen emberrel a „haladás” voltaképp rendesen kibabrált. Ha ott lenne a helyén, ahová tudása, szellemi szintje, képessége, neveltetése predesztinálják, akár boldog is lehetne. Meglelhetné a harmóniát. De megcsillant előtte, hogy több is lehet, mint ami kijár. Hogy kinyithatja a száját. Hogy félrerúghatja az útból a nála különbeket.

Különb. Ez a szó olyan csúnyán hangzik. De hát az emberek nem egyenlőek. Sosem voltak azok. Nem egyenlőségre van szükség, hanem arra, hogy mindenki a helyén legyen. És akkor Vasi Imre nem írogatna „könyvet” a Végtelenség és az élet címmel, nem pocsékolná a pénzt a kinyomtatására, nem fűzögetné össze mind a négy példányt, s nem fárasztaná a szomszédait azzal, hogy a kezükbe nyomkodja. Az időt, a pénzt meg a fáradtságot arra használná, hogy lecsókolbászt vegyen, beüljön egy moziba és elsajátítsa az összeadás-kivonás nagy varázslatát, hogy át ne verjék a sarki szatócsnál.

Nekem meg, mint írástudónak, nem az lenne a dolgom, hogy Vasi Imrével töltsem az időm. Mint ahogy az sem, hogy Szent István trónjára üljek. El sem vállalnám. Alkalmatlan vagyok rá.

Csak még egyet nem tudok, mi a fenét mondok majd Vasi Imrének, ha rákérdez a könyvre. Merthogy rákérdez, arra mérget veszek. Szegény. Tényleg nem tudja, hol a helye.