Korszellem – Igazoltatás
Kezemben nem volt alkoholtartalmú üveg, járásom büszke, egyenes, semmi kacskaringó, tétova dülöngélés, aznap beretválkoztam, így lássuk be, ritka és gyanús alak lehettem azon a fertőzött helyen. Meg is lepődtem kissé, hisz rendőrt ma szinte sehol nem látni, biztos a ritkább, ínyencebb falatokra lesnek, mint amilyen egy hozzám hasonló polgár, sőt kispolgár, mert a nagypolgárhoz ugye ötszobás lakás kell, konflis meg néhány régiség.
Míg a rend őre szórakozott velem és kiélte frusztrált hajlamait, beugrott pár emlék a nyolcvanas évekből. ’86-ban ugyanitt haladtam – akkor, elismerem, kissé dülöngélve –, néhány, rendszert lelkesen pártoló ismerősömmel, uszkve tíz óra tájban, mikor a szembejövő rendőr se szó, se beszéd, hirtelen pofon ütött. Úgy meglepődtem, hogy rá is kérdeztem: és ezt most ugyan miért?
– Csak! – közölte flegmán, s továbbhaladt. Megtehette. Meg beugrott Sápi, a házmester, ki a tőlünk két háztömbbel arrébb található tízemeletes panelben látta el teendőit, és aki énrám ugyancsak pikkelt. Emlékszem, egyszer elkapott a liftben, megfogta a fülem, szemem közé nézett, s így szólt: te írtad ki a liftbe azt, hogy süsü?
Nem, a süsüst azt nem én írtam, én a „Büdös rohadt kommunista banda” feliratot pingáltam a biciklitároló falára, amit másnapra lefestettek, és a rendőrség is kiszállt. Sápinak sok dolga akadt, hatáskörével mindig visszaélt, és utáltuk rendesen, de amint ott a Blahán körbenéztem, belém hasított, hiányzik a Sápi. S az, hogy fülön foghasson. Lift-razziázhasson. Hogy megtehesse.
A rendőr végül befejezte a kéjelgést, és zord arccal visszaadta papírjaimat. Udvariasan köszöntem, s szememből hála sugárzott. Szerintem még ma sem érti, miért.
Pozsonyi Ádám