Úgy éreztem magam, mint akit arcul ütöttek. Miért zaklatnak? Miért nem hagynak békén? Én itt elmerülök finomságokban, fentebb stíl, a nyelvnek szépsége, erre föl jön a külvilág, a nyers, a közönséges, a földhözragadt, és belérondít álmodozásomba. Ki lehet az? Ki az az elvetemült? Bosszús arccal kászálódtam ki a fotelből, s indultam az ajtó felé. Haragom csak nőtt, mint mindig, ha hiábavalóságokkal kínoznak, ha ostobaságokkal rángatnak le az anyagi lét szintjére, ha a matéria belérondít abba a magasságba, abba az éteri szférába, melynek habzsolása napi betevőm. Olyannyira felzaklatott ez az inzultus, hogy szinte hergeltem magam. „Ki az a barom?” – mondtam, majd megálltam közvetlenül a küszöb mögött, s hozzátettem: „Hogy rohadna meg!” Vártam pár másodpercet, s az ajtót szélesre tártam.

Három ifjú álldogált a küszöb túloldalán, lehettek tizenhat évesek. Két fiú, egy lány. Kezükben sok piros papíros.

– Jó napot kívánok! – szólt az egyik, s elmosolyodott. – XYZ (itt egy nevet mondott, de hát ki tud minden hülyét észben tartani) MSZP-s képviselő számára gyűjtünk kopogtatócédulát. Magyar Szocialista Párt – tette még hozzá, a félreértések elkerülése végett.

Ez már sok volt nekem. Ez már túlment minden határon. Ez már messzebb ment annál, mint amit aznap el tudtam viselni.

– Gyerekek, én fasiszta vagyok! – szóltam szigorúan, s kulcsra zártam a lakásajtót.

„Bocsánat”, hallottam a zárt ajtón keresztül, majd még ezt is hozzátette: Elnézést.

Hm. Úgy látszik, mégsem reménytelen ez a mai fiatalság. Mégsem veszett ki teljesen az illem az emberekből.

Pozsonyi Ádám