A Para gyerekkel ezelőtt húsz évvel egy táborba tartoztam – feltéve, ha tábornak lehet nevezni a kis klubokban való zenélés, az underground színterét –, s miután felismertem, hogy az underground ma nem más, mint az SZDSZ ifjúsági tagozata, léptem. És azóta az Imre bánt. Ha látja a nevemet valahol feltűnni, hát megereszt valami döfködést.

Legutóbb egy Magyar Hírlapos publicisztikám váltotta ki belőle ezt, melyben a magyar kultúra helyzetét elemeztem. Imre azt meglátta, és kapkodva írni kezdett: „a nemzeti kultúra csupán szórakoztató önámítás, mivel kizárólag azoknak nyújt játszóteret és sikerélményt, akik kevesek voltak a kultúrához, akik képtelenek lennének érvényesülni nagypályán, ezért aztán létrehoztak maguknak egy zárt kultúrgettót, ahol kitüntetik egymást, díjakat osztanak, veregetik egymás vállát”.

Abba most ne menjünk bele, hogy amit ír, az épp a ballib „szellemi” életre jellemző, mely bakárok, médiacézárok és egyéb támogatók nélkül soha nem tudott életben maradni, itt most nem a Para hülyesége a lényeg, hanem a 16 éves Rockertóni szint. Az Imre gyerek (és a többi szerencsétlen) ugyanis abban a tévhitben él, hogyha az embert notóriusan a kamaszkori becenevével illeti, attól az egy milliméterrel is kevesebb lesz. Mert az Imre konkrétan ezt élvezi.

Előttem a kép, ahogy a Para a nevemmel találkozva elővesz egy vodkásüveget, húz belőle, benyom egy kis metált, majd odapötyögi a nevem mellé: „Bucó”. Szegény kis hülye Para. Szegény kis béna Rockertóni.

Pozsonyi Ádám