Ahogy ott ültem elgyötört arccal, kezemben a dögnehéz könyvvel, eltöprengtem azon, hogy amiben van egy szikrája is a vitalitásnak, amiben van egy minimális életerő, azt bizonyos körök egész egyszerűen nem engedik levegőhöz jutni. Mert azt józan ésszel senki nem gondolhatja komolyan, hogy ez a baromság, amit ez a Joyce nevű szerencsétlen lelki sérült több évtizedes munkával összefirkálgatott, ez bárkinek is tetszik. Röhej. Erre még Szerb Antal is azt írta – akiről Szabó Dezső óta tudjuk: „Annyit ért hozzá, mint Szerb Antal az irodalomhoz” -, hogy egyszerűen blöff.

S miközben ott ültem, s ernyedt kézzel fogtam azt a vaskos kötetet – megjegyzem, a környezetvédők igazán tiltakozhatnának, hogy effélékre ne pocsékoljanak annyi fát -, arra gondoltam, hogy az elmúlt évszázadban a társadalmi folyamatok terén minél inkább tör előre az abnormalitás – emancipáció, haladás stb. -, annál több teret hódított a lemondásra, nyűglődésre, önfeladásra késztető selejt. S egész generációk hitték el, hogy Sartre, Camus, Joyce, Salinger a művészet csúcsa.

Kézbe vette valaki mostanság Konrád Látogatóját? Olvasható bárki szerint is? Vagy Esterházy Termelési regénye? Ki meri mondani azt valaki rajtam kívül, hogy hajítófát sem ér? Hogy nyögvenyelős, fárasztó, dögunalmas modorosság-halmaz? Hogy időpocsékolás kézbe venni is? Meg Kertész Imre? Vicc! Valaki merje már kimondani, hogy meztelen a király!

Aztán ahogy ott ültem, s néztem bágyadtan magam elé, beugrott, anyám nemrég panaszolta, a sufniban billeg a cipős szekrényke, mert kitörött a lába. No, mondom, átviszem hozzá, hadd támassza ki vele.