Mit szólna a kedves olvasó, ha valaki becsöngetne hozzá az alábbi szöveggel? Elküldené a fenébe? Minden bizonnyal. De vajon elgondolkozott-e bárki, hogy a valóságban ugyanez történik? A kedves látogató nem hozzánk csönget be, hanem az államkasszához, aminek feltöltése az Ön feladata.

Kinek van joga utódhoz? Ha egy személygépkocsi vezetéséhez papír kell és alkalmassági, utódok létrehozásához, ami magát a jövőt jelenti, miért nem?

„Én is ember vagyok”, „Jogom van hozzá”, „Jogom van eldönteni”. Ezek a leggyakrabban szajkózott érvek, de valóban joga van-e? És ha neki joga, nekem kötelességem-e vajon eltartani? Ha valaki nincs olyan szellemi és erkölcsi szinten, hogy belássa, a négy éhező gyereke mellé nem vállal még ötöt, miért az én felelősségem?

Jelenleg hárommillió nyugdíjas van Magyarországon. A szellemi és egyéb fogyatékkal élők száma is hatalmas, és – mint Nyírmihálydi esetében láttuk – gyakran csalás. Az eltartott cigány lakosság számát ne is feszegessük. Meddig? Tudom, ezek nem szép, nem kedves és nem humánus gondolatok, de az élet nem szép és kedves, hanem kemény. És előbb-utóbb összeomlik a realitás csapásai alatt ez az egész humanista valóságshow, amit az utóbbi két évszázadban felparavánoztak.

Én csak kérdeztem. Válaszolni nem merek rá. Majd az élet megteszi helyettem. Nagyon hamar, és annak sokkal súlyosabb következményei lesznek.

Pozsonyi Ádám