Marton László „Távolodó”, a CD szerkesztője – akit, még anno 1990-ben, a GSZD 1. számában igen frappáns módon sznob kis majomnak tituláltam -, a következőt írja „Ezek a zenekarok mentesek attól az ideológiai megosztottságtól, ami az utóbbi években rátelepedett a hazai kultúrára” Még szép. Az albumon tudniillik szinte kizárólag balliberális kötődésű zenekarok hallhatók – köztük a Müller Péter vezette Sziámi, kinek valaki igazán felhívhatná már a figyelmét, miszerint az emberiség elemi érdeke, hogy soha többé ki ne nyissa a száját -, a CD hátulján ott virít a Magyar Narancs logója, s maga Marton is az említett intellektuális kis szennylap bértollnoka. Úgyhogy érdekes volna, ha bárminemű ideológiai megosztottság merülne fel.

Miről is szól ez az egész? Arról, mint mindig. Hogy a libsik milyen kis „ügyesek”. Mert valahol azok, lássuk be. Már az Illést is lenyúlják. Ami ugye az első magyar nyelvű beatszám megalkotójaként híresült el, s most holmi hadarós, modern hadova hallik a „Ne gondold” alatt. Meg arról is szól, hogy a maguk kis médiával megtámogatott, amúgy életképtelen közepességeiket pofátlanul hozzágemkapcsozzák a magyar géniuszhoz.

Van egy álmom – nyilatkozta Marton – hogy tíz-tizenöt év múlva a most kiadott CD előadói előtt tisztelegnek majd hasonlóképp ma még talán ismeretlen zenekarok.

No, persze Martonka… Hogyne.

Bár „Barátom reklám úr leleményes ember”, e kis selejtek körülbelül oly súllyal esnek latba az örökkévalóság mérlegén, mint Imre Kertész Nobel-díja.