Annál a jelenetnél tartok épp, amikor kisrecéék oroszlános plakátokra vadásznak, és a Süle javaslatára fülön csípik a plakátragasztót, mikor is véletlenül ráültem a kapcsolóra. Hogy, hogy nem, szeretett vezérünk fizimiskája tűnt fel a képernyőn. Otthonában látogatta meg őt a közszolgálati, s épp a – kissé elhízott – Verebes faggatta a nagy embert, az ünnephez illő szent áhítattal.

– A gyermekrádió munkatársai vagyunk – így a kisrece. – Riportot szeretnénk önnel készíteni.

Nem tudom, mi baja lehet a fránya szerkentyűnek, de alig pár másodpercig szemlélhettem jó Szilágyi István ábrázatját, már ismét Gyurcsány görcsösen matató kezeit voltam kénytelen szemrevételezni. Csúnya dolgokat mondanak róla – a nagy ember saját jelzői -, ám ebből, higgyük el, egy árva szó sem igaz.

– Nincs érdekesebb mesterség, mint az enyém. Ezt én mondom, Lópici Gáspár, ugyanis ez a nevem. – A kapcsoló úgy látszik, felmondta a szolgálatot. Ide-oda ugrál. – Én vagyok az utca hírmondója. Úgy is mondhatnám, én irányítom a közvéleményt.

Váratlanul a két kis helyes Gyurcsány csemete került ámuló szemeim elé. A kamera hosszan mutatja is őket, minden bizonnyal a spontaneitás jegyében. A fiúcska jojózik, a kislány meg lelkesen görkorcsolyáz.

– S mit üzen a gyerekeknek? – ugrik vissza a kép.

– Azt, hogy ne szaggassák le a plakátokat, mert az az utca hírmondója.

A kapcsoló ütlegelése közben még megtudom: A nagy ember szatyorral jár bevásárolni, nem szereti a hízelgést, lakása – a rágalmakkal ellentétben – nem nagy, épp közepes, s anno egy vidéki vitafórum alkalmával saját autóján fuvarozta haza Deutsch Tamást. Mert ő olyan ember.

Kitámolyogtam beigliért, s míg a vadul jojózó leányka, meg a korcsolyás klapec – ja, mert közben cseréltek -, sokkoló víziója lebegett szemeim előtt, óhatatlanul Haumann Péter – itt cirkuszigazgató – titkárnője mára legendássá vált szavai harsogtak tudatomban: „Az igazgató úr egy szent!”