– Jó, hogy látom, szerkesztő úr – gurguláznak szemei. – Ne haragudjon, hogy szóvá teszem, de súlyos tévedésbe tetszett esni múltkori írásában.

Felvontam a szemöldököm. Mit akar ez a fickó? Hogy mer megszólítani?

– Azt írja cikkében – folytatta kéjes élvezettel, miközben a szennylap lassan áttetszővé vált izzadt ujjaitól -, hogy Petri György is részt vett ama liberális összejövetelen, ott a Gödör klubban. A gond csak az, tisztelt szerkesztő úr, hogy Petri György már három éve elhalálozott. Ehhez mit szól a szerkesztő úr?

Eltűnődtem. Lám csak, itt van ez a marha, aki Pallagi meg Aczél zsíros képén át szívja magába a kultúrát, így aztán minden felesleges marhaságot tud.

Nézek rá gőgösen. Nímand kis percember. Az adatok, számok és kimutatások bűvkörében él. Mit él, tengeti napjait. Tipikus modern ember. Minden bizonnyal a véglényi létforma oly szintjein vegetál, hogy elhiszi még az emberek egyenlőségéről meg a humanizmusról szóló bárgyú meséket is.

– Úgy értettem, a szelleme – vetettem oda. – Az volt ott. Petri szelleme belengte a Gödör klubot. Azt hittem, ez egyértelmű. Egy cikkben mindig az összefüggéseket kell nézni – oktattam fensőbbséggel -, nem a felszínes dolgokat.

– Az a vén gazember tényleg meghalt volna? – töprengtem ezalatt. A fene se tudta. Nekem nem mondták. Persze, én köszönő viszonyban sem vagyok ezzel a selejtes korral, annak söpredékével, korcs ideáival. Meghalt volna a fickó? No, mindegy, nem kár érte.

A gondnok eközben áll mellettem tovább, matat a kezével, érzem, próbál új fogást találni. Szája már szóra nyílna, de megelőzöm. Remélem, figyelt arra, amit mondtam, mert nem ismétlem meg. De, ha megbocsát, most dolgom van. Ostoba – jegyzem még meg, s otthagyom.