A híreket néztem. Tudom, gyakrabban kéne a tv előtt ülnöm. Azt a sok műsort nem véletlenül gyártják, s ha azokat nem követem kellő figyelemmel, csökken a nézettség, elküldik a műsorvezetőket, és sok-sok embernek származik majd kára.

Egy tízéves fiút mutogattak, ki a Blahán megkéselt egy másik gyereket. Szörnyűség! Én tízéves koromban mondjuk indiánosdit játszottam, és a tettlegesség fogalma holmi fröccsöntött műanyag csatabárdok lóbálása szintjén nyilvánult meg. De minálunk ez valahogy nem volt szokás. Aztán alig telik el pár nap, s egy iskolást szó szerint halálra vert egy nála fiatalabb gyerek. S innentől figyelni kezdtem! Figyelni, és megvallom, ettől a pillanattól kezdve datálható bűntudatom és szorongásom is.

Ó szent haladás, egyenlőség, testvériség és polkorrekt, annak földi helytartója, az SZDSZ és annak összes felkent ombudsmanja! Bűnös vagyok, mert ezután már azt kezdtem vizslatni, kik cselekszik eme borzalmakat? Miféle emberek? Miféle népek? Majdnem f-el kezdődő kifejezést írtam, de szerencsére eme bűnt még gondolatban sem követtem el, hisz tudom – mert belém verték –, hogy ama bizonyos f-el kezdődő fogalom egyszerűen nincs. Lónál, kutyánál, disznónál igen. De embernél?

„Megvertek egy férfit a Borsod megyei Ózdon, miután autójával elsodort egy kisgyereket.” Istenem! Akarom mondani szent PC! Megint talált. Már megint. Bocsásd meg, hogy látom. Hogy látok. Formákat, színeket. Igen, színeket is. És mindig ugyanaz a szín. Pedig nem akarok látni! Nem akarom, hogy a valóság elsöpörje azt az álomvilágot, azt a létillúziót, amit jól belém ültettek. De mit tegyek, ha a valóság erősebb? Lehet számomra feloldozás?

Pozsonyi Ádám